[FEJEZET 010]

         Az órára szegeztem a tekintetem. Hol késik már ez a paraszt? Nem elég, hogy az arcom megbökésével traumába küldött még meg is várat.

Már-már úgy voltam vele, elég volt, majd megmutatja később amit akart, ám abban a pillanatban mint valami klisés filmben, kinyílt az ajtó.

- Na végre, hogy itt vagy, azt hittem sose érsz id- oh - fogtam be egyből. Hát.. ez nem Kibum.. Elvörösödtem Mr. Park látványára. Miért én? Miért pont ide kellett benyitnia?

- Nocsak, tudsz beszélni - mosolygott rám. Égj el BaekHyun! Szublimálj vagy valami! A földnek ilyenkor kéne megnyílnia és eltüntetnie.. vagy belém csaphatna egy villám... ja a falakon keresztül reális lenne.

- Kibum mondta, hogy itt leszel. - MICSODA?! Rosszul hallottam, igaz? - Múlthéten elmagyarázta, hogy elég rosszul megy az angol és segítségre van szükséged, szóval megkérdezte tudnék neked külön órát adni én pedig örömmel egyeztem bele, bár amilyen meglepő arcot vágsz úgy látom nem informált.

- De, de említette - motyogtam. Ja és megkértem, hogy mondja le. Hülye szőke... most már tuti biztos szerzek egy pisztolyt és levadászom. Mondjuk tényleg szükségem van a segítségre.. mi bajom lehet ha Mr. Park külön órákat ad nekem? Méghozzá ingyen? Ez csak a szerencse lehet, élnem kéne vele és nem nyavalyogni mint valami kislány. - Köszönöm, Mr. Park.

- Ugyan már, örömmel segítek - tette le a cuccát az asztalra. Bocsánatot kéne kérnem tőle amiért az óráján nem válaszoltam a kérdésére? Kitudja mennyiszer szólt hozzám csak meg se hallottam azokat.

- Akkor eltudnád mondani mennyit értesz és mi nehéz? - Nézett rám, amire bólintottam.

Így kezdődött el a külön órám Mr. Parkkal. Azt hittem szörnyen kínosan fogok viselkedni, zavarba leszek és dadogni fogok, de a megértése és a kedvessége miatt teljesen ellazultam, többet jártattam a szám mint ő, még béna vicceket is elsütött amiken hangosan röhögni akartam, hála az égnek képes voltam visszafogni a malac nevetésem.

Miközben magyarázta az angolt szemében megláttam egy cseppnyi boldogtalanságot. Bár ajkai mosolyogtak, íriszei szenvedtek és valami oknál fogva úgy éreztem meg kell ölelnem, ami persze gyorsan undorba formálódott. Amúgy is, ki az a bolond aki meg akarja ölelni a saját tanárát?

Még is tudni akarom mi vagy ki bántja. Végül figyelmen kívül hagytam, minden embernek meg van a saját kis problémája, ma már valaki amiatt sír ha nem kap új telefont.. jó ezt pont nem nézem ki Mr. Parkból, biztos komolyabb dologról van szó amikhez semmi közöm, csak egy diák vagyok a sok közül.

S még is mikor negyven öt perc elteltével bejelentette, mára ennyi, összeszedte a dolgait és elment nem bírtam kiverni szemeit a fejemből.

Egy ceruzát kaptam a kezembe és az angol füzetembe elkezdtem lerajzolni Mr. Parkot, a szemét és az ajkait szomorúra formálva.. Igen, pontosan így nézet ki... már csak a színek hiányoznak.

A művész énem kiakarta dolgozni, ám úgy vagyok vele, hogy ezt mindenféleképpen el kell tüntetnem.

Nagy levegőt véve fogtam meg a lap szélét és nagy nehezen kitéptem utána összegyűrtem. Remélem Mr. Park boldogtalansága is úgy megsemmisül mint ez a jelentéktelen rajz.

Összepakoltam a maradék cuccom, vállamra dobtam a táskámat és a kuka fölé tartottam a kezem kiengedve ujjaim börtönéből a papírt.

Készen voltam a távozásra, tényleg.. már a kilincset is lenyomtam, viszont valami miatt visszasétáltam és kiszedtem az üres szemetesből a rajzot..

Igen, most már teljesen biztos vagyok abban, hogy a kezem saját döntéseket hoz helyettem..

Vagy csak magamnak nem bírom bevallani, bármilyen formában is legyen, Mr. Park nekem fontos.