[FEJEZET 011]

        Az ajkamat harapdálva próbáltam felfogni a teljes szöveget amit Mr. Park írt fel pár perce. Azt mondta könnyű szavak hiányoznak belőle... legalább annyi segítséget adhatna milyen betűvel kezdődik... ez így túl felhős. Említettem már, hogy hülye vagyok? Remek.

Lehet Kibum mellettem ül, de mivel a padok nagyok teljesen ki vagyunk húzódva a szélére, amúgy is rossz a szemem, ami pedig még lehetetlenebbé teszi a lesésemet, hogy a karja takarja a füzetét. Áruló... legalább kicsit segíthetne.

Utoljára szétnézek az osztályban, mindenki erősen fókuszál, nem meglepő, a szöveg nagyon hosszú, még azok is szenvednek vele akiknek jól megy a tantárgy. Szemem Mr.Parknál áll meg.

A tanári asztalnál ült és valamit nagyon írt egy lapra, gondolom sulis cucc. A tekintetében még mindig ott ült a szomorúság, vissza kell magam fognom attól, hogy megkérdezzem jól van-e. Általában pont nem érdekel min mennek keresztül az emberek, de Mr. Park más.

Úgy érzem ő egy kedves személyiség és nem érdemli meg a szenvedést...

Miket beszélek, még mindig nem ismerem.

Hevesen megrázom a fejem és inkább rajzolgatni kezdek.. amúgy se tudok mit kezdeni a feladattal ha nem segít senki se. Talán lerajzolhatnám oldalról Kibumot.. mint ha nem tettem meg volna többször is, de olyan szép arca van, ki kéne tenni mindenhova-! Vagy inkább ne, egy idő után félnék és összezavarodnék hogy mindenhol ott van.

Ahogy csináltam a vonalakat szembesültem a ténnyel, hogy megint Mr. Park szomorú tekintete néz vissza rám a lapról.. bárcsak közelebbről is megnézhetném az arcát, tanulmányozva minden kis bőrhibáját, akkor tökéletesíthetném a művemet.

Emlékszem - oké ez viccesen fog hangozni -, mikor minden részletét megakartam állapítani Bummienak, a szobámban voltunk, ő a széken ült én pedig az ágyamon és egy távcsővel vizsgáltam bőrét. Mikor erre gondolok mindig elmosolyodom, milyen gáz lett volna ha anyu vagy apu ránk nyit.. biztos totál hülyének néztek volna.

- Megkérdezhetem mit csinálsz, BaekHyun? - Mr. Park mérges hangja zökkentett vissza a valóságba.

- É-én csak- takartam le a rajzot.

- Te csak? -  közeledett a padunk felé.. oh.. ne, ne jöjjön közelebb! Senki sem informálta, hogy nem viselem el az embereket közelembe? Szerinte a legjobb barátom csak a vicc kedvéért szorul ki a pad szélére? - Már megint nem a feladatra figyelsz.

Ahogyan csak egy tárgy választott el tőle és a magas alkatával lenézett rám pánikolni kezdtem. Kérem menjen hátrébb Mr. Park.

- Mutasd a füzeted - mondta parancsoló hangon. Megcsóváltam a fejem.. pontosan erre értettem, hogy nem ismerem az angol tanárt, fene se tudta hogy ilyen ijesztő is tud lenni. Érzem ahogyan a füzet kicsúszik a kezem alól. Tányérméretűre kerekednek a szemeim.

Ne, ne, ne nézd meg!

- Rajzolgatsz az órámon? Nem meglepő, hogy nem tudsz angolul - tépte ki a lapot és összegyűrte. - Órák után bennmaradsz - csóválta a fejét csalódottan.

Bekönnyesedtek a szemeim, a levegőt a számon keresztül vettem, Kibum rögtön reagált, tudta ki fogok futni az osztályból, azzal is tisztába volt hogy elfogom sírni magam, mert megragadta a csuklóm ami csak rondított a helyzetemen és kivezetett a teremből, amint kiértünk kitéptem magam a szorításából, kezemet mellkasomhoz emeltem.

- Nyugodj le, BaekHyun - suttogta. - Baby Baek, így megint kórházba fogod végezni, emlékszel milyen szörnyű volt? - Bólogattam hangosan szipogva.

- Megijesztett - törölgettem a könnyeim.

- Tudom -  sóhajtotta, teljesen tehetetlennek érezve magát velem kapcsolatban.

- Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért nem lehetek normális? - Minden egyes ilyen kitörésem után olyan mint ha részecskéket tépnének ki belőlem, így tönkre fogok menni. A lábaim felakarták adni így egyből a falnak támaszkodtam próbálva lenyugtatni magam, közben folyamatosan Kibum szeplős arcára figyeltem.

Remek, egyszerűen remek, most már Mr. Parktól is jobban fogok irtózni... pedig teljesen igaza volt, ahelyett hogy figyelnék, rajzolgatok..

Meg vagyok átkozva.