Két hét telt el a rohamom óta és mit ne mondjak, fáj a szívem. Az elmúlt napokban hihetetlen sokat sírtam, egy medencét fel lehetett tölteni sós könnyeimmel.
Az oka ennek pedig nem más mint Mr. Park, az új angol tanárunk. Mikor a kórházból kijöttem másnap már mentem is iskolába. Bocsánatot akartam kérni a hirtelen kirohanásomért és hogy letöltöm a büntetést, de ignorált.
Az óráin rám se hederített, és azon a napon különóránk lett volna, így mikor nem jelent meg összetörtem. Elbaltáztam a lehetőségemet, míg ő csak segíteni próbált, én eltoltam magamtól. Szidom is magam emiatt minden nap.
Mindenki aki szeretne nekem valahogyan segíteni hátat fordítok és pontosan ezért állok egy helyben nem tudván merre menjek.
Attól függetlenül hogy tudtam nem fog bejönni a termünkbe órák után még is vártam.. néha három óráig vártam míg el nem zsibbadt a fenekem és könnyekbe fulladozva mentem haza.
Kibum nem sejtett semmit, azt hiszi már elmondtam Mr. Parknak mindent.. De jobb ez így..
Még is rohadtul fájt ahogyan kerülte a tekintetem, már nem mosolygott rám, nem kérdezte tudom-e a választ, ha tudtam is és felemeltem a kezem mást szólított.
Megértem, hiszen mit gondolhat rólam? Hogy egy segg hülye ember vagyok aki sír minden apróságon ennek tetejében tanárokat rajzolgatok tanulás helyett. Ebben végül is hol a hazugság? Mondjuk Mr. Park az első tanár akit megalkottam papírra, bár ez nem változtat a tényen.
Egy utolsó esélyt szeretnék, túl sokat kérek ezzel? Normálisan akarok élni, tudni milyen a szerelem, a normális barátság.. az amikor nem félek kimenni a tömegbe. Moziba is olyan jó lenne elmenni, undor nélkül ülhetnék le valaki mellé. Az esélyem Park ChanYeol.. Fogalmam sincs hogyan segítene, de tudni akarom, az se érdekel, hogy családja van.
Megpróbálok ma utoljára bent maradni, és ha nem történik semmi.. akkor lehajtott fejjel fogom elfogadni a szörnyű sorsom, miszerint nekem nem jár a normális élet.
Mivel péntek van nincs sok időm, bár Kibum azt hiszi külön órára megyek rajz után, ami negyvenöt percig tart, ez nem jelenti azt, hogy nem fogunk elmenni a szokásos helyünkre. Max kisírom neki a lelkem.
Ugyan úgy felültem a padra és a lábamat lóbáltam közben egy random zenét dúdoltam ami beleragadt az agyamba. Kinéztem az ablakon és elfintorodtam. Már megint esik a hó. Jó egem, én mennyire utálom a havat és minden hideg nedves dolgot. Ötletem sincs hogy néhány embernek hogy lehet kedvenc évszaka a tél.
Például Bummie múltkor egy szál pólóban sétálgatott miközben esett a hó! Mikor megláttam engem rázott ki a hideg és ráparancsoltam, hogy azonnal vegye fel a kabátot, de azt mondta melege van..mínusz tíz fokba még is hogy a picsába lehet valakinek melege? Megjósoltam, ő egy űrlény! Egy nap majd arra kelek, hogy éppen eszi a lábam...
Túl sokat gondolok bele..
Na nem baj majd felmelegítem magamat egy jó kis forrócsokival.
Amilyen csönd van az osztályteremben a falon lévő óra idegtépően ketyegett, az agyamra megy, mint ha csak gúnyolódna rajtam, hogy 'igen az idő gyorsan száll, ChanYeol pedig úgy se fog jönni.' Bassza meg, tudom! Tudom, hogy nem jön, valószínűleg már rég hazament a családjához.. Aish, teljesen megőrültem.
Már csak öt perc.. és az arcom ismét nedves.. Buta, buta, buta Baekhyun! Egy utolsó pancser vagy..
Hanyagul vállamra dobta a táskám, teljesen letört kedvel vonultam ki a teremből, a fejemet mélyen lehajtottam. Felgyorsítottam a sétámat, ám valami erősnek - bizonyára a falnak - neki mentem, ezzel elérve hogy seggre essek. Ez jár annak aki nem néz maga elé. Hangosan szipogni kezdtem a fájdalomtól.
- Jól vagy? - Megugrottam a hirtelen kérdéstől, felemeltem a fejem...
ChanYeol aggódva pillantott le rám, kezét nyújtva felém.
Elmosolyodtam..
Köszönöm az esélyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése