Miért nem tudom kinyitni a szememet? Valaki leragasztotta volna? Jézus, mi van akkor ha nyitva van, de megvakultam?! Soha többet nem láthatok? Így hogyan fogok rajzolni? Abba bele fogok halni.. Eish, csak látni akarok..
Az tuti, hogy a kórházban vagyok, biztos elkapott megint a roham.. és ez nem az első eset hogy itt kötök ki.. ja csak egyszer egy ilyenbe fogok belehalni.
Ahogy a távolba meghallottam valakit beszélni nagy nehezen felnyitottam a pilláimat, egy pillanatra minden homályos volt, viszont egy idő után kitisztul a látásom. A lábamon éreztem valami furcsa súlyt, lenéztem. Kibum terült el rajtam. Egyből mozgatni kezdtem a járó végtagjaimat ezzel felébresztve az alvó szöszit, amint észrevette hogy ébren vagyok meghátrált.
- A frászt hoztad rám Byun - emelte drámaian kezét mellkasához. - Megint rohamot kaptál, mi történt?
- Semmi - ráztam meg a fejem, nem akarok emlékezni Mr. Park érintésére.
- Semmi a nagy frászt. Argh, egy pillanatra se hagyhatlak magadra!
- Sajnálom, hogy gondot okoztam - hajtottam le a fejem.
Biztosan elege van már belőlem, hiszen mindig mikor egy nagyobb rohamom van és ebbe a kórházba hoznak, tudják Kibumot kell hívni, nem a szüleimet. Nem szeretnék nagyobb teher lenni a számukra, eddig pedig a szöszi szívesen segített, ám egy idő után neki is elég lesz.
Mihez kezdenék nélküle?
Tudom, ezt mind azért teszi mert egyszer miatta kerültem ide és olyan bűntudatot érzett, hat hónapig minden nap bocsánatot kért, természetesen kicsit sem haragudtam rá. Sose tudnék, még akkor sem ha ő már csak sajnálatból van mellettem.
- Nem okoztál gondot, inkább csak egy kisebb szívrohamot. Most pedig mond el mi történt.
- Nem emlékszem - hazudtam. Én.. most tényleg hazudtam életemben először a legjobb barátomnak aki mindenben mellettem áll? Biztosan nagyon beütöttem a fejem.
- Kibum vagyok, nem hülye - horkantott. - A büntetésnél történt valami, igaz? Így is ki voltál, Mr. Park be ment hozzád és jobban rád ijesztett? - billentette oldalra a fejét. Ezt meg még is.. YAH! Olvas a fejemben? Őszintén nem lepődnék meg ha kiderülne hogy egy űrlény elrejtett szuper erőkkel, és csak azért jött a földre hogy kiismerje az embereket utána pedig megöli az összeset. - A némaság beleegyezés... mit mondott?
- Megkérdezte miért nem figyeltem.
- Az rohadt kevés ahhoz, hogy ilyen állapotba kerülj. Franc, miért ismer ennyire?
- Megérintett..
- Hogy mi van?! - állt fel egyből. - Mi az hogy megérintett? Molesztált téged, bántott va-vagy - pánikolt egyből.
- Nem... csak rá tette a kezét a vállamra, én megijedtem és elfutottam.
- Ahh~ - fújta ki hosszasan a levegőt. - Már kész voltam gyilkolni érted - szorította ökölbe a kezét és elkezdett a levegőbe bokszolni. Muszáj voltam felnevetni aranyosságán. - Ne nevess, komolyan gondoltam - vágta csípőjére a kezét miközben csücsörített.
- Mindent túldramatizálsz, édes vagy. - Ha nem undorodnék az érintésektől biztos agyoncsipkedném a pofiját.
- Aish.. mivel túl beszari vagy elmondani neki mi a bajod, majd én megteszem.
- Ne! - ellenkeztem. Kérdően biccentett. - Megteszem én.. eskü. - Ha elmondja Mr. Parknak, akkor soha többet nem fog hozzám közeledni azt pedig nem szeretném. Ha tényleg ChanYeol a kulcs a problémáimra nem fogom csak úgy hagyni, hogy ez a lehetőség elússzon a szemem előtt.
- Tuti?
- Igen - bólintottam magabiztosan.
- Legyen.. szólok az orvosoknak hogy felébredtél.
- Kibum...
- Igen? - pillantott rám vissza.
- Köszönöm.
- Nincs mit - kacsintott és azzal kiment a szobából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése