[FEJEZET 002]

            Sose égettem le magam úgy mint most. Mr. Park megkérte az osztályt, hogy egyenként mutatkozzunk be és mikor én voltam a soros teljesen lefagytam, ennek a fő oka pedig a két gyönyörű szem volt, amik a lelkemig hatoltak. Addig eljutottam, hogy lenyitottam az ajkamat, ám egy szó se távozott a torkomból, sőt fulladoztam a saját nyálamban, az osztály pedig kinevetett.

Szerencsémre Kibum elmondta Mr. Parknak a nevem és hozzá tette, hogy rossz napom volt. Hálás vagyok a szöszinek, még is jól leégettem a pofámat a tanár előtt, így egész órán a padon pihentettem a fejemet, valójában lefejelni szerettem volna, csak akkor még jobban hülyének is néznének az pedig kicsit sem hiányzik.

Miközben a padon tartottam a fejem, hallgattam Park hangját, már-már elaltatott, nem bánnám ha felvehetném, minden este erre a lágy melódiára aludnék el és kelnék fel. Imádnám.

Millió évnek tűnt mire kicsengettek, így végre megkönnyebbülve ültem fel, ám Mr. Park még mindig a terembe álldogált. Mi a fa-? Menjen már.. vagy is.. nem baj ha maradna, örülnék is neki, de nem akarom még jobban zavarba hozni magamat.

Végül mondott valamit, amit az arca bámulása miatt ismét nem értettem, a szívem kihagyott egy ütemet - talán kettőt is - mikor egy gyors pillantást vettet rám egy kacsintással megsózva.. Ez azt akarja, hogy meghaljak?!

Bunkó...

Egy szexi bunkó..

Kibum a semmiből pöckölte meg a fülem amire mérges tekintetet kapott tőlem, pontosan tudja mennyire utálom az érintkezést. Imádom Bummiet, pisis korunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, de utálom mikor hozzám nyúlnak.

Egyszerűen csak furcsa sokkos hullámokat küld végig a testemen ha valaki csak egy pillanatra megérint. Nem tartom ezt furának, biztos nem én vagyok az egyetlen ember aki ki nem állhatja a fizikális érintkezést. Persze mindig megkapom a szöszitől a beszólásokat, a legtöbbet azzal piszkál, hogy így soha senkivel nem fogok tudni lefeküdni. Mindig csak váll rántással válaszolok.

- Mi van veled, Baek? Amióta Mr. Park belépett le vagy fagyva és nincs nálam hajszárító, hogy kiolvasszalak - tűrte el szőke tincseit.

- Haha, nagyon vicces. Nincs semmi, csak meglepődtem.

- Azon hogy milyen jóképű? Ja szerintem is - állt fel, miközben elrakta a cuccait és elkezdett kifelé menni. - Mit ülsz még mindig? Szünet van, gyere már - biccentett fejével, én pedig tettem amit mond. - Amúgy el is csábítanám, de már foglalt - fújta fel az arcát.

Összeráncoltam a homlokom. - Foglalt? Nem figyeltem arra, hogy mondta volna - húzom el a számat.

- Nem is tette, gyűrű volt az ujján, méghozzá arany, drága egyednek tűnt - csücsörített. - Pedig jó parti lehetett volna.. Nos, foglalt emberekkel nem kezdek - vonogatta a vállát.

- Na de Bummie..

- Most mi van? Te nem érintenéd az izmait miközben feletted fekszik és a farkával mozog benne- ó.. várjunk.. Byun BaekHyun nem szereti ha megérintik - nyomja meg az arcom és egyből elütöm a kezét, pofám vörösen égett.

- Fogalmam sincs miért vagyunk még barátok - forgattam meg a szemem a falnak dőlve próbálva kiverni a fejemből a hülye jelenetet amit most ez a nyomoronc beleültetett.

- Mert imádjuk egymást - csapta csípőjére a kezét -, és mert ha én nem lennék kivel beszélgetnél? - rebegtette meg a pilláit s mikor nem válaszoltam felnevetett. - Csak vicceltem baby, tudod, szeretlek - küldött a levegőben egy puszit. Egy gyenge mosollyal megráztam a fejem.

Én és ő annyira különbözünk.. még se cserélném le senkire... meg amúgy is, bármennyire is fáj, igaza van. Gátlások közé vagyok zárva, sokan szerettek volna a barátommá válni, de mindenkit ellökök magamtól. Az osztályommal is csak köszönő viszonyba vagyok, Kibumot pedig csak azért viselem el, mert régóta ismerem, tizenöt éve, hogy pontosabb legyek és így se szeretem ha megérint.
El nem tudnám mondani mennyiszer próbáltam letörni magam körül a magas falakat amik börtönként funkcionálnak, ám sose sikerült. Most pedig csak ülök egy helyben, úgy érzem semmi sem tud megmenteni. Szar bele gondolni abba, hogy így kell leélnem az életemet, hiszen senki se bír megtörni...