Elkerekedett szemekkel néztem rá, a levegő vételem egyből felgyorsult, a szívem mint ha a padlón csattant volna..
Ne, ezt nem kérheti tőlem..
Hirtelen szédülni kezdtem, nem láttam tisztán, a lábaim remegtek.
Miért csinálod ezt velem, Kibum? Miért kell éreztetned velem mennyire egy elcseszett emberi lény vagyok? Fájdalmat okozol az erőltetéseddel.. miért akarsz megsiratni? Szomorúnak szeretnél látni?
Hevesen kezdtem csóválni a fejem minél jobban meghátrálva, szemeim bekönnyeztek és egy pillanat alatt fordultam meg, futottam ahogyan csak bírtam a szőkének reagálási időt se hagyva.
A hideg szél az arcomba csapódott kipirosítva ezzel a bőröm, ujjaim majd lefagytak, a lábaim iszonyúan fájtak s bár tudtam nem követ engem képtelen voltam magam rá venni a megállásra..
Hazáig futottam.
Amint beléptem az ajtón hallottam a szüleimet nevetgélni ami még jobban elkeserített. Összeszorítottam az ajkaimat és figyelmen kívül hagyva mentem fel a szobámba. Amint kulcsra zártam az ajtót és levettem a fölösleges anyagot magamról az ágyamba vetettem magamat, a párnába nyomtam az arcomat és beleordítottam.
Nem értem mi a bajom, anya mindig azt mondogatja gyermekkoromban semmi bajom nem volt, egyik napról a másikra lettem ilyen.. Szóval biztos történt valami akkor amire már nem emlékszem, de a testem igen.. Talán ha valahogy rájönnék megszűnne ez az undor.
A hátamra fordulok és a plafont kezdem el bámulni, hagyva, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon.
Egyáltalán van esélyem megtalálni azt az emléket? Mi van akkor ha eszembe jut de csak jobban ront a helyzetemen?
Most már az emlék keresés se hangzik valami jónak.
Behunyom a szemem, hagyom hogy a bánatom teljes egészében felfaljon.
A hétvégén ki se mozdultam a házból, vízen kívül pedig semmi más nem ment le a torkomon. A telefonom megállás nélkül csörgött, annyira idegesített, majdnem levágtam a földre, azután eszembe jutott, elég lenémítanom.
Egyébként Kibum zaklatott egész végig, szétbombázott üzenetekkel, harmincmilliószor bocsánatot kérve, szidva magát mennyire hülye és hogy nem akar elveszíteni, meg imád, puszil és mindenféle nyálas baromságot összehordott.
Ahogy már mondtam, erre az angyalra nem lehet haragudni, tisztában vagyok vele mennyire kötődik hozzám és folyamatosan látom rajta mennyire szeretne megérinteni. Egy normális barátságot szeretne, viszont ezt tőlem nem tudja megkapni. Elbaszott egy ember vagyok, ez az igazság.
Az ágyamon ültem és valami orbitálisan unalmas sorozatot néztem a laptopomon, közben lustán rágcsáltam a popcornt, néhány szemet a képernyőnek dobva kimutatva ezzel mennyire degradáló ez az egész műsor. Egy halk kopogásra emeltem fel a fejem. Ráncoltam a homlokom és egy 'jöhetsz' hagyta el az ajkaimat.
Apró mosoly jelent meg az ajkaimon mikor bátyám lépett be. Ch, el se hiszem, egy év után képes volt idetolni a pofáját. Mondjuk egy bizonyos szempontból megértem, neki már családja van, ha jól tudom a lelkét is kidolgozza csak azért, hogy a feleségének és a fiának mindent megtudjon adni. Legalább neki összejött az élet.
- Szia öcsi - ült le mellém, ám mikor látta milyen kényelmetlenül érzem magam elnevette magát. - Látom még mindig nem viseled el ha valaki túl közel férkőzik hozzád - helyezkedett el messzebb. - Mikor hagyod ezt abba?
- Soha - csukom le a laptop tetejét teljes figyelmemet rászentelve. - Hogy megy az élet? - érdeklődöm, próbálva nem hidegnek hangzani, régóta nem olyan a testvéri kapcsolatunk mint amilyen volt, ahogy barátnőt talált magának anno a számára már nem is léteztem.
- Egész jól, fárasztó. És neked, barátnő? - Ááh~ el is felejtettem, Kibumon kívül senki se tudja, hogy a fiúkhoz vonzódom... már mint.. ha tudnék bárkivel is párkapcsolatban lenni akkor a saját nememet választanám.
- Úgy nézek ki mint aki ráér csajozni? Jövőre érettségizem - dobom arcon egy szem popcornal. Mosolyogva megrázza a fejét, ám rögtön elkomolyodik.
- Hiányztál öcsi...
Lehunyom a szemem... - Te is nekem, bátyó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése