[FEJEZET 015]

         Két hét telt el a rohamom óta és mit ne mondjak, fáj a szívem. Az elmúlt napokban hihetetlen sokat sírtam, egy medencét fel lehetett tölteni sós könnyeimmel.

Az oka ennek pedig nem más mint Mr. Park, az új angol tanárunk. Mikor a kórházból kijöttem másnap már mentem is iskolába. Bocsánatot akartam kérni a hirtelen kirohanásomért és hogy letöltöm a büntetést, de ignorált.

Az óráin rám se hederített, és azon a napon különóránk lett volna, így mikor nem jelent meg összetörtem. Elbaltáztam a lehetőségemet, míg ő csak segíteni próbált, én eltoltam magamtól. Szidom is magam emiatt minden nap.

Mindenki aki szeretne nekem valahogyan segíteni hátat fordítok és pontosan ezért állok egy helyben nem tudván merre menjek.

Attól függetlenül hogy tudtam nem fog bejönni a termünkbe órák után még is vártam.. néha három óráig vártam míg el nem zsibbadt a fenekem és könnyekbe fulladozva mentem haza.

Kibum nem sejtett semmit, azt hiszi már elmondtam Mr. Parknak mindent.. De jobb ez így..

Még is rohadtul fájt ahogyan kerülte a tekintetem, már nem mosolygott rám, nem kérdezte tudom-e a választ, ha tudtam is és felemeltem a kezem mást szólított.

Megértem, hiszen mit gondolhat rólam? Hogy egy segg hülye ember vagyok aki sír minden apróságon ennek tetejében tanárokat rajzolgatok tanulás helyett. Ebben végül is hol a hazugság? Mondjuk Mr. Park az első tanár akit megalkottam papírra, bár ez nem változtat a tényen.

Egy utolsó esélyt szeretnék, túl sokat kérek ezzel? Normálisan akarok élni, tudni milyen a szerelem, a normális barátság.. az amikor nem félek kimenni a tömegbe. Moziba is olyan jó lenne elmenni, undor nélkül ülhetnék le valaki mellé. Az esélyem Park ChanYeol.. Fogalmam sincs hogyan segítene, de tudni akarom, az se érdekel, hogy családja van.

Megpróbálok ma utoljára bent maradni, és ha nem történik semmi.. akkor lehajtott fejjel fogom elfogadni a szörnyű sorsom, miszerint nekem nem jár a normális élet.

Mivel péntek van nincs sok időm, bár Kibum azt hiszi külön órára megyek rajz után, ami negyvenöt percig tart, ez nem jelenti azt, hogy nem fogunk elmenni a szokásos helyünkre. Max kisírom neki a lelkem.

Ugyan úgy felültem a padra és a lábamat lóbáltam közben egy random zenét dúdoltam ami beleragadt az agyamba. Kinéztem az ablakon és elfintorodtam. Már megint esik a hó. Jó egem, én mennyire utálom a havat és minden hideg nedves dolgot. Ötletem sincs hogy néhány embernek hogy lehet kedvenc évszaka a tél.

Például Bummie múltkor egy szál pólóban sétálgatott miközben esett a hó! Mikor megláttam engem rázott ki a hideg és ráparancsoltam, hogy azonnal vegye fel a kabátot, de azt mondta melege van..mínusz tíz fokba még is hogy a picsába lehet valakinek melege? Megjósoltam, ő egy űrlény! Egy nap majd arra kelek, hogy éppen eszi a lábam...

Túl sokat gondolok bele..

Na nem baj majd felmelegítem magamat egy jó kis forrócsokival.

Amilyen csönd van az osztályteremben a falon lévő óra idegtépően ketyegett, az agyamra megy, mint ha csak gúnyolódna rajtam, hogy 'igen az idő gyorsan száll, ChanYeol pedig úgy se fog jönni.' Bassza meg, tudom! Tudom, hogy nem jön, valószínűleg már rég hazament a családjához.. Aish, teljesen megőrültem.

Már csak öt perc.. és az arcom ismét nedves.. Buta, buta, buta Baekhyun! Egy utolsó pancser vagy..

Hanyagul vállamra dobta a táskám, teljesen letört kedvel vonultam ki a teremből, a fejemet mélyen lehajtottam. Felgyorsítottam a sétámat, ám valami erősnek - bizonyára a falnak - neki mentem, ezzel elérve hogy seggre essek. Ez jár annak aki nem néz maga elé. Hangosan szipogni kezdtem a fájdalomtól.

- Jól vagy? - Megugrottam a hirtelen kérdéstől, felemeltem a fejem...

ChanYeol aggódva pillantott le rám, kezét nyújtva felém.

Elmosolyodtam..

Köszönöm az esélyt.

[FEJEZET 014]

         Miért nem tudom kinyitni a szememet? Valaki leragasztotta volna? Jézus, mi van akkor ha nyitva van, de megvakultam?! Soha többet nem láthatok? Így hogyan fogok rajzolni? Abba bele fogok halni.. Eish, csak látni akarok..

Az tuti, hogy a kórházban vagyok, biztos elkapott megint a roham.. és ez nem az első eset hogy itt kötök ki.. ja csak egyszer egy ilyenbe fogok belehalni.

Ahogy a távolba meghallottam valakit beszélni nagy nehezen felnyitottam a pilláimat, egy pillanatra minden homályos volt, viszont egy idő után kitisztul a látásom. A lábamon éreztem valami furcsa súlyt, lenéztem. Kibum terült el rajtam. Egyből mozgatni kezdtem a járó végtagjaimat ezzel felébresztve az alvó szöszit, amint észrevette hogy ébren vagyok meghátrált.

- A frászt hoztad rám Byun - emelte drámaian kezét mellkasához. - Megint rohamot kaptál, mi történt?

- Semmi - ráztam meg a fejem, nem akarok emlékezni Mr. Park érintésére.

- Semmi a nagy frászt. Argh, egy pillanatra se hagyhatlak magadra!

- Sajnálom, hogy gondot okoztam - hajtottam le a fejem.

Biztosan elege van már belőlem, hiszen mindig mikor egy nagyobb rohamom van és ebbe a kórházba hoznak, tudják Kibumot kell hívni, nem a szüleimet. Nem szeretnék nagyobb teher lenni a számukra, eddig pedig a szöszi szívesen segített, ám egy idő után neki is elég lesz.

Mihez kezdenék nélküle?

Tudom, ezt mind azért teszi mert egyszer miatta kerültem ide és olyan bűntudatot érzett, hat hónapig minden nap bocsánatot kért, természetesen kicsit sem haragudtam rá. Sose tudnék, még akkor sem ha ő már csak sajnálatból van mellettem.

- Nem okoztál gondot, inkább csak egy kisebb szívrohamot. Most pedig mond el mi történt.

- Nem emlékszem - hazudtam. Én.. most tényleg hazudtam életemben először a legjobb barátomnak aki mindenben mellettem áll? Biztosan nagyon beütöttem a fejem.

- Kibum vagyok, nem hülye - horkantott. - A büntetésnél történt valami, igaz? Így is ki voltál, Mr. Park be ment hozzád és jobban rád ijesztett? - billentette oldalra a fejét. Ezt meg még is.. YAH! Olvas a fejemben? Őszintén nem lepődnék meg ha kiderülne hogy egy űrlény elrejtett szuper erőkkel, és csak azért jött a földre hogy kiismerje az embereket utána pedig megöli az összeset. - A némaság beleegyezés... mit mondott?

- Megkérdezte miért nem figyeltem.

- Az rohadt kevés ahhoz, hogy ilyen állapotba kerülj. Franc, miért ismer ennyire?

- Megérintett..

- Hogy mi van?! - állt fel egyből. - Mi az hogy megérintett? Molesztált téged, bántott va-vagy - pánikolt egyből.

- Nem... csak rá tette a kezét a vállamra, én megijedtem és elfutottam.

- Ahh~ - fújta ki hosszasan a levegőt. - Már kész voltam gyilkolni érted - szorította ökölbe a kezét és elkezdett a levegőbe bokszolni. Muszáj voltam felnevetni aranyosságán. - Ne nevess, komolyan gondoltam - vágta csípőjére a kezét miközben csücsörített.

- Mindent túldramatizálsz, édes vagy. - Ha nem undorodnék az érintésektől biztos agyoncsipkedném a pofiját.

- Aish.. mivel túl beszari vagy elmondani neki mi a bajod, majd én megteszem.

- Ne! - ellenkeztem. Kérdően biccentett. - Megteszem én.. eskü. - Ha elmondja Mr. Parknak, akkor soha többet nem fog hozzám közeledni azt pedig nem szeretném. Ha tényleg ChanYeol a kulcs a problémáimra nem fogom csak úgy hagyni, hogy ez a lehetőség elússzon a szemem előtt.

- Tuti?

- Igen - bólintottam magabiztosan.

- Legyen.. szólok az orvosoknak hogy felébredtél.

- Kibum...

- Igen? - pillantott rám vissza.

- Köszönöm.

- Nincs mit - kacsintott és azzal kiment a szobából.

[FEJEZET 013]

      Unottan lóbáltam a lábamat, igen, lehet kicsi vagyok, de azért a lábam leért, ám mivel a padon ülök anélkül mozgattam őket, hogy beakadnának.

Már eltelhetett tíz perc a büntetésből és ha jól vagyok informálva akkor negyven percig tart.. mondjuk ilyenkor egy tanárnak nem kéne velem lennie?

Nem mint ha érdekelne, úgy se fogok innen felkelni, túl lusta vagyok, pedig magamat ismerve ellógnám.. Csak Mr. Park adta a büntit és az ő szavainak nem állok ellent.. Ez így most.. nagyon furán hangzott..

Hagyjuk, meg se fordult a fejemben.

- Hah, szóval itt vagy. - A hirtelen hangra meglepetten emeltem fel a fejem. Mi a franc, ez valami ninja? Meg se hallottam ahogy bejött, a frászt hozta rám.

A lustaságom egy pillanat alatt eltűnt, lemásztam az asztalról és kényelmetlenül álltam egy helyben. Mr. Park neki dőlt a falnak, egyik kezével a zsebébe nyúlt és előszedett egy papírt..

Ne... ne mond, hogy..

- Az lenne a kérdésem BaekHyun, hogy miért rajzoltál le? - dobja fel a gyűrt lapot ami egyenesen vissza esett a tenyerébe.

Lassan megnyaltam kiszáradt ajkaimat, kinyitottam hogy beszélni kezdjek.. még is, egy szó se hagyta el a torkom.. ott ragadtak, nem akartak mutatkozni, a saját szavaim is féltek Mr. Park reakciójától.

Megrántottam a vállam, pedig tudom ez nem elég válasz neki, magyarázatot akar amit nem adhatok meg neki.

- BaekHyun. - Ne mond ki a nevem ilyen tónussal. - Nem leszek mérges, csak mond el. - Komoly arcáról lecsúszott a tekintetem a gyűrűjére. 'Ő egy házas férfi, Baek.' Csengett Kibum hangja az agyamban. Igen, tudom!

Tudom hogy foglalt és örülök amiért megtalálta élete szerelmét, a párját aki a legszebb mosolyt csalhatja az arcára.. én csak.. magam se tudom mi folyik le bennem, fogalmam sincs miért dobog úgy a szívem mint ha lefutottam volna a maratont, miért reszketek úgy mint ha leöntöttek volna hideg vízzel..

És nem tudom most miért eredtek el a könnyeim.

Elakartam kerülni, hogy meglássa, ezért rögtön meghajoltam.

- Bo-bocsánat amiért nem figyeltem a-az óráján, Mr. Park. Többször nem fog megtörténni - mondtam halkan de érthetően.

- Nem ezt kérdeztem. - Szinte látom magam előtt ahogyan zavarodottan összevonja a szemöldökét. - Miért rajzoltál le? - a cipője kopogni kezdett. Jaj ne, most közeledik, vagy kezd kifogyni a türelméből?

- Sajnálom - motyogtam.

- BaekHyun.. - hirtelen éreztem meg két meleg tenyeret a vállamon. A levegő bennragadt a tüdőmben, miközben felnéztem rá. Mi ez? Mié- oh.. és itt jön az undor.

- Ne haragudjon - zokogtam el magam, felkaptam a táskám, figyelmen kívül hagyva kiáltását szaladtam el.

El se hiszem.. megérintett. Ott tartotta a kezét a vállamon.. Hatalmas kezei vannak, védtelennek éreztem magam egy pillanatra.. Nem, ez lehetetlen, igaz? Miért pont ő lenne a szabadulásomra a válasz? Azt se tudom kicsoda ő.

Ötletem sincs kicsoda valójában Park ChanYeol.. még is.. arra ez egy másodpercre megindult bennem valami az undor előtt.. féltem és egyben biztonságban éreztem magam... ettől függetlenül kell lennie egy értelmes magyarázatnak.

Amit érzek az nem szerelem, jó.. sose voltam még szerelmes, aligha hiszem hogy valaha is leszek.. meg, miért lennék már az? Mint már említettem, nem is merem őt.

Akkor miért rajzolgatom? Miért minden második gondolatom szól róla, miért vagyok ideges ha a közelemben van? Ő lenne... az út amit már mióta keresek? És ha igen, miért pont Mr. Park... Családja van az istenit! Ennek tetejében a tanárom is..

Még is hogy a fészkes fenébe tudna segíteni a falaim lebontásába, ha már foglalt? Még baráti viszonyba se lehetnénk.

Ezek a kérdések bombázták meg az agyam, a lábaim hirtelen feladták a szolgálatot, éreztem ahogyan a testem a földön csapódik és mielőtt minden elsötétült volna egy gondolatom volt..

Park ChanYeol...

[FEJEZET 012]

           A mosdóban lévő tükörbe nézve rájöttem mekkora egy lúzer vagyok. A sírástól elfolyt a sminkem és pirosas lett minden a szemem körül. Csodálatos.. és még vizes is vagyok, mert valahogy le kellett magamat nyugtatnom ezért megkértem Kibumot locsoljon rám vizet, most pedig úgy nézek ki mint egy ázott kutya. Egy zsebkendő segítségével letöröltem a könnyeim által okozott fekete csíkokat, pár levegő vétel után úgy éreztem most már jól vagyok.

A szöszi visszament a terembe, hogy elnézést kérjen a nevembe is, de ez nem azt jelenti hogy ez felment az órák utána bennmaradástól... Meg is érdemlem.

Készültem kilepni a mosdóból mikor a valóság arcon csapott.. Mr. Park ugye... egyből kidobta a kitépett lapot? Nem nézte meg, hiszen miért érdekelné? Vagy mi van, ha nem dobta ki és valamikor még is rá vet egy pillantást? Akkor lenne hivatalosan is vége az életemnek.. Talán megkérhetném, hogy adja vissza... ja ezzel egy probléma akad. Gyáva vagyok.. Vagyis lehet az irodalom tanárnak simán visszapofázok, de az egy idióta.. Mr. Park pedig ijesztő.

Valahogy vissza kell szereznem azt a fránya lapot! Esetleg kérhetném Kibumot.. eh, amilyen kis kíváncsi rögtön lecsekkolná a rajzot.

Lehet csak túl dramatizálom.. sőt, biztos, az a papír már a kukában lapul.

Ezt mondogattam magamban, elhitettem magammal miszerint nincs semmi baj így visszaindultam - természetesen megvárva míg kicsöngetnek. Az első aki kilépett a teremből Mr. Park volt, egy pillanatig csak bámult utána egy fejrázással tovább állt.

Eh, most utálhat nagyon. Ennyi Byun, elástad magad az angol tanárnál, ezután külön órákat se fog adni, miért pazarolná az idejét rád, hiszen biztos van családja.

Oh, el is felejtettem... ő házas.. Egy házas férfit rajzolgattam? Valaki verjen fejbe.

- Most már jobban vagy? - lépett elém Kibum.

- Aha - billentettem oldalra a fejem amire elmosolyodott.

- Szerintem Mr. Parkot elfelejtették informálni a problémáddal kapcsolatban - gondolkodott.

- Tényleg? Azt a.. a neved lehetne SherBum - forgatom meg a szemem.

- Olyan vagy - biggyesztette le az ajkait. - Amúgy - lépett közelebb hozzám amitől rögtön elfintorodtam. - YAH! Hagyd el a pofavágásokat. Aish szörnyű vagy. Megígérted, hogy figyelsz az óráján, mi történt?

- Őszintén Bummie, ha olyan segg hülye lennél és látnád amit én! Majdnem az egész szöveg halandzsa volt a számomra, főleg a hiányzó szavak nélkül - tettem karba a kezem.

- Azért van a retkes szád, hogy kérdezz Byun BaekHyun! Ő pedig azért tanár, hogy segítsen, ha csak ülsz és nézel ki a fejedből nem fog menni. Tizennyolc éves vagy, állj a lábadra, hord magad Mr. Park elé, kérj bocsánatot, mond el a problémád, biztos meg fogja érteni, nem olyan szemét. Sőt a kilencedikesek imádják, mert hihetetlen mennyiségű kedvesség szorult belé.

- Néha nagyon utállak, Kibum - puffogom felfújt arccal.

- Én is szeretlek. Mivel órák után bent kell maradnod és szörnyű barát vagyok, nem várlak meg - dobott a levegőben egy puszit. - Most mentem.

- Ha? Hova mész? - pislogtam elveszetten.

- Vannak más barátaim is baby, nem hanyagolhatom el őket - intett kacsintva.

- Ribanc - pusmogom magamnak.

- Hallottam ám - kiálltja nevetve. Az ajkaim felfele kunkorodnak, ám amint meglátom, hogy a szöszi egy hatalmas vigyorral ráugrik egy rózsaszín hajú fiúra elkomorodom.

Nevetni kezdenek valamin miközben mások is csatlakoznak.. Bárcsak... én is ott lehetnék, bárcsak tudnék olyan felszabadult lenni, mint ők.

Míg az egyik oldalam azt kiáltja jó ez így, legalább senki nem tud bántani, addig a másik felem már menni akar.
Valahogyan le kell döntenem a börtön falakat.

Megtalálom rá a megoldást, kerüljön amibe kerül.

[FEJEZET 011]

        Az ajkamat harapdálva próbáltam felfogni a teljes szöveget amit Mr. Park írt fel pár perce. Azt mondta könnyű szavak hiányoznak belőle... legalább annyi segítséget adhatna milyen betűvel kezdődik... ez így túl felhős. Említettem már, hogy hülye vagyok? Remek.

Lehet Kibum mellettem ül, de mivel a padok nagyok teljesen ki vagyunk húzódva a szélére, amúgy is rossz a szemem, ami pedig még lehetetlenebbé teszi a lesésemet, hogy a karja takarja a füzetét. Áruló... legalább kicsit segíthetne.

Utoljára szétnézek az osztályban, mindenki erősen fókuszál, nem meglepő, a szöveg nagyon hosszú, még azok is szenvednek vele akiknek jól megy a tantárgy. Szemem Mr.Parknál áll meg.

A tanári asztalnál ült és valamit nagyon írt egy lapra, gondolom sulis cucc. A tekintetében még mindig ott ült a szomorúság, vissza kell magam fognom attól, hogy megkérdezzem jól van-e. Általában pont nem érdekel min mennek keresztül az emberek, de Mr. Park más.

Úgy érzem ő egy kedves személyiség és nem érdemli meg a szenvedést...

Miket beszélek, még mindig nem ismerem.

Hevesen megrázom a fejem és inkább rajzolgatni kezdek.. amúgy se tudok mit kezdeni a feladattal ha nem segít senki se. Talán lerajzolhatnám oldalról Kibumot.. mint ha nem tettem meg volna többször is, de olyan szép arca van, ki kéne tenni mindenhova-! Vagy inkább ne, egy idő után félnék és összezavarodnék hogy mindenhol ott van.

Ahogy csináltam a vonalakat szembesültem a ténnyel, hogy megint Mr. Park szomorú tekintete néz vissza rám a lapról.. bárcsak közelebbről is megnézhetném az arcát, tanulmányozva minden kis bőrhibáját, akkor tökéletesíthetném a művemet.

Emlékszem - oké ez viccesen fog hangozni -, mikor minden részletét megakartam állapítani Bummienak, a szobámban voltunk, ő a széken ült én pedig az ágyamon és egy távcsővel vizsgáltam bőrét. Mikor erre gondolok mindig elmosolyodom, milyen gáz lett volna ha anyu vagy apu ránk nyit.. biztos totál hülyének néztek volna.

- Megkérdezhetem mit csinálsz, BaekHyun? - Mr. Park mérges hangja zökkentett vissza a valóságba.

- É-én csak- takartam le a rajzot.

- Te csak? -  közeledett a padunk felé.. oh.. ne, ne jöjjön közelebb! Senki sem informálta, hogy nem viselem el az embereket közelembe? Szerinte a legjobb barátom csak a vicc kedvéért szorul ki a pad szélére? - Már megint nem a feladatra figyelsz.

Ahogyan csak egy tárgy választott el tőle és a magas alkatával lenézett rám pánikolni kezdtem. Kérem menjen hátrébb Mr. Park.

- Mutasd a füzeted - mondta parancsoló hangon. Megcsóváltam a fejem.. pontosan erre értettem, hogy nem ismerem az angol tanárt, fene se tudta hogy ilyen ijesztő is tud lenni. Érzem ahogyan a füzet kicsúszik a kezem alól. Tányérméretűre kerekednek a szemeim.

Ne, ne, ne nézd meg!

- Rajzolgatsz az órámon? Nem meglepő, hogy nem tudsz angolul - tépte ki a lapot és összegyűrte. - Órák után bennmaradsz - csóválta a fejét csalódottan.

Bekönnyesedtek a szemeim, a levegőt a számon keresztül vettem, Kibum rögtön reagált, tudta ki fogok futni az osztályból, azzal is tisztába volt hogy elfogom sírni magam, mert megragadta a csuklóm ami csak rondított a helyzetemen és kivezetett a teremből, amint kiértünk kitéptem magam a szorításából, kezemet mellkasomhoz emeltem.

- Nyugodj le, BaekHyun - suttogta. - Baby Baek, így megint kórházba fogod végezni, emlékszel milyen szörnyű volt? - Bólogattam hangosan szipogva.

- Megijesztett - törölgettem a könnyeim.

- Tudom -  sóhajtotta, teljesen tehetetlennek érezve magát velem kapcsolatban.

- Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért nem lehetek normális? - Minden egyes ilyen kitörésem után olyan mint ha részecskéket tépnének ki belőlem, így tönkre fogok menni. A lábaim felakarták adni így egyből a falnak támaszkodtam próbálva lenyugtatni magam, közben folyamatosan Kibum szeplős arcára figyeltem.

Remek, egyszerűen remek, most már Mr. Parktól is jobban fogok irtózni... pedig teljesen igaza volt, ahelyett hogy figyelnék, rajzolgatok..

Meg vagyok átkozva.

[FEJEZET 010]

         Az órára szegeztem a tekintetem. Hol késik már ez a paraszt? Nem elég, hogy az arcom megbökésével traumába küldött még meg is várat.

Már-már úgy voltam vele, elég volt, majd megmutatja később amit akart, ám abban a pillanatban mint valami klisés filmben, kinyílt az ajtó.

- Na végre, hogy itt vagy, azt hittem sose érsz id- oh - fogtam be egyből. Hát.. ez nem Kibum.. Elvörösödtem Mr. Park látványára. Miért én? Miért pont ide kellett benyitnia?

- Nocsak, tudsz beszélni - mosolygott rám. Égj el BaekHyun! Szublimálj vagy valami! A földnek ilyenkor kéne megnyílnia és eltüntetnie.. vagy belém csaphatna egy villám... ja a falakon keresztül reális lenne.

- Kibum mondta, hogy itt leszel. - MICSODA?! Rosszul hallottam, igaz? - Múlthéten elmagyarázta, hogy elég rosszul megy az angol és segítségre van szükséged, szóval megkérdezte tudnék neked külön órát adni én pedig örömmel egyeztem bele, bár amilyen meglepő arcot vágsz úgy látom nem informált.

- De, de említette - motyogtam. Ja és megkértem, hogy mondja le. Hülye szőke... most már tuti biztos szerzek egy pisztolyt és levadászom. Mondjuk tényleg szükségem van a segítségre.. mi bajom lehet ha Mr. Park külön órákat ad nekem? Méghozzá ingyen? Ez csak a szerencse lehet, élnem kéne vele és nem nyavalyogni mint valami kislány. - Köszönöm, Mr. Park.

- Ugyan már, örömmel segítek - tette le a cuccát az asztalra. Bocsánatot kéne kérnem tőle amiért az óráján nem válaszoltam a kérdésére? Kitudja mennyiszer szólt hozzám csak meg se hallottam azokat.

- Akkor eltudnád mondani mennyit értesz és mi nehéz? - Nézett rám, amire bólintottam.

Így kezdődött el a külön órám Mr. Parkkal. Azt hittem szörnyen kínosan fogok viselkedni, zavarba leszek és dadogni fogok, de a megértése és a kedvessége miatt teljesen ellazultam, többet jártattam a szám mint ő, még béna vicceket is elsütött amiken hangosan röhögni akartam, hála az égnek képes voltam visszafogni a malac nevetésem.

Miközben magyarázta az angolt szemében megláttam egy cseppnyi boldogtalanságot. Bár ajkai mosolyogtak, íriszei szenvedtek és valami oknál fogva úgy éreztem meg kell ölelnem, ami persze gyorsan undorba formálódott. Amúgy is, ki az a bolond aki meg akarja ölelni a saját tanárát?

Még is tudni akarom mi vagy ki bántja. Végül figyelmen kívül hagytam, minden embernek meg van a saját kis problémája, ma már valaki amiatt sír ha nem kap új telefont.. jó ezt pont nem nézem ki Mr. Parkból, biztos komolyabb dologról van szó amikhez semmi közöm, csak egy diák vagyok a sok közül.

S még is mikor negyven öt perc elteltével bejelentette, mára ennyi, összeszedte a dolgait és elment nem bírtam kiverni szemeit a fejemből.

Egy ceruzát kaptam a kezembe és az angol füzetembe elkezdtem lerajzolni Mr. Parkot, a szemét és az ajkait szomorúra formálva.. Igen, pontosan így nézet ki... már csak a színek hiányoznak.

A művész énem kiakarta dolgozni, ám úgy vagyok vele, hogy ezt mindenféleképpen el kell tüntetnem.

Nagy levegőt véve fogtam meg a lap szélét és nagy nehezen kitéptem utána összegyűrtem. Remélem Mr. Park boldogtalansága is úgy megsemmisül mint ez a jelentéktelen rajz.

Összepakoltam a maradék cuccom, vállamra dobtam a táskámat és a kuka fölé tartottam a kezem kiengedve ujjaim börtönéből a papírt.

Készen voltam a távozásra, tényleg.. már a kilincset is lenyomtam, viszont valami miatt visszasétáltam és kiszedtem az üres szemetesből a rajzot..

Igen, most már teljesen biztos vagyok abban, hogy a kezem saját döntéseket hoz helyettem..

Vagy csak magamnak nem bírom bevallani, bármilyen formában is legyen, Mr. Park nekem fontos.

[FEJEZET 009]

        Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy az utolsó órák miért mindig rajz és ének? Ez csak egy sima középiskola.. Sőt, még a tanárok is úgy kérdezik meg, hogy rajz vagy ének szakra akarsz-e járni?

Nem is értem miért gondolkozok ezen angol óra közepén, néha nem vagyok normális.

A táblára néztem ahová Mr. Park nagy bele éléssel írta a mondatokat, szerintem magyarázott is hozzá hiszen hallottam a hangját csak elmosódott, nem azért mert süket vagyok, egyszerűen rohadtul leszarom.

Aish.. ezért megy nekem szarul ez a tantárgy. Pedig megígértem magamnak, hogy odafigyelek... végül is a gondolkodásom közbe mozgott a kezem, lehet mindent leírtam.

Lenéztem a füzetemre.. az állam pedig leakart esni a padlóra. Mi a fa-.. oké? Nyugodjunk le, semmi hirtelen mozdulat, nem kell a feltűnés. A szemem sarkából láttam Kibumot aki angyalként fókuszált, így tenyeremmel lassú és elegáns mozdulatokkal letakartam a tollal készült rajzot ami Mr. Parkot ábrázolta. Kész, valaki lőjön le légyszíves.. egyáltalán hogyan csináltam ha nem is-.. a kezem önálló életet él? Mert nincs más magyarázat.

Totál gáz vagyok.

- .... valaki tudja a választ? - hallottam tisztán tanárunk kérdését, mindenki feltette a kezét, kivéve engem. - BaekHyun? - mutatott rám. Ó hogy az a...

Láthatta, hogy Kibum segíteni akar, mert leintette. Azt se tudom miről van szó, hogyan válaszoljak? Beharaptam az alsó ajkam, zavarba estem a sok szempártól így lehajtottam a fejemet és megrántottam a vállam.

Több nem telik tőlem, most már csak azon imádkozom, hogy ne szóljon többet hozzám.. Kérem Mr. Park.. csak engedje el, Byun BaekHyun egy nyomorék.

- Valaki más? - Abban a pillanatban egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaim.. Szeretem magát Mr. Park..

...

Várjunk micsoda? Ez nem én voltam, valaki más gondolata hangzott el az agyamban!.. Ugh.

- Ez még is mi volt? - ráncolta homlokát Kibum miután vége volt az órának.

- Nem tudom, egyszerűen csak..

- Nem figyelsz, pontosan - rázta meg a fejét. - Baek ezt nem csinálhatod, az angol nagyon fontos tantárgy és Mr. Park elképesztő jól magyaráz, unalmasnak se mondanám, te meg vállat rántasz neki? Normális vagy édes szívem? - szidott meg, ami elég rosszul esett.. eddig sose csinált ilyet.

- Próbálkozok, oké? - vettem félvállról mondandóját.

- Viccnek is rossz, mutasd a füzeted, kíváncsi vagyok mennyit írtál le, mert ha annyira próbálkozol minden egyes szavát leírtad, igazam van, Byun?

- A...a füzetem - dadogtam. - Én... azt nem lehet.

- Ha?! Miért? Péniszeket rajzolgatsz, vagy mi? - fintorodott el.

- Jaj úristen, dehogy is te perverz dög, arh.. olyan undorító vagy - emeltem fel a füzetemet és táskámba mélyesztettem. - Nem írtam le semmit, bevallom.

- Esküszöm BaekHyun, ha mostantól nem veszed komolyan-

- Megérintesz, tudom, tudom - rázott ki a hideg már csak a gondolattól. - Megígérem, mostantól tanulok és száz százalékban oda fogok figyelni Mr. Park óráján - tettem mellkasomra a kezem s végre elmosolyodott.

- Okos tudsz te lenni, ne cseszd el, rendben?

- Uhum.

- Öhm.. megtudnád tenni, hogy rajz után megvársz itt?

- Eh, miért? - pislogtam zavartan.

- Mert mutatni akarok valamit?

- És azt sulin kívül nem lehet?

- Baeeek~ - húzta el a nevem elővéve az irritáló hangját

- Felfogtam - emeltem fel a karom megadva magam. - Itt várlak rajz után.

- Jó fiú -  bökte meg az arcom, a következő lépése már a menekülés volt.

- Fuss is te gyáva! - üvöltöttem utána.. Hülye, hülye szőke! Ah, mindjárt sírok.. miért kell megérintenie? Tudja, hogy hányingert kapok, sőt pánik rohamom is lehet tőle.

Egyszer ne undorodjak, két kézzel fogom megfojtani.

[FEJEZET 008]

Keltetek már úgy fel, hogy az ágyban akartatok maradni és nem mozdulni egész nap? Igen? Jó, mert most pontosan így érzek.

Ma két angol órám is lesz egymás után, semmi kedvem nincs Mr. Parkhoz, mármint tök jó fej meg minden csak.. meh~.

Nyűgösen felültem, beletúrtam a már amúgy is kócos hajamba, megvakartam az arcom, letettem a lábam és mikor a talpam a hideg padlót érintette összekoccant a fogam. Elsétáltam a szekrényemig s bár a szememmel a kényelmes gatyáimat szemléltem, a kezem - ismét - máshogy gondolta és egy fekete szűk farmer akadt ujjaim közé.. Másikat meg már nincs kedvem kihalászni így egy ásítással kaptam ki egy pólót aminek krém színe volt. Tökéletes.

Ahogy a fürdőbe vonultam és megláttam magam még jobban elment a kedvem a naptól. Úgy nézek ki mint egy száz éve rothadó zombi, aki nem jutott semmi ételhez. Hát ha valaki ért hogyan kell egy arcot tökéletessé szabni most segíthetne ezen a szörnyűségen, ezen egy réteg alapozó se segítene.

Pár percig bámultam magamat azon agyalva mit kezdjek magammal, végül arra jutottam egy szemceruza nem árthat, pedig megmondtam magamnak, az a nap csak egyszeri alkalom volt, most még is itt állok, próbálva nem kibökni a szememet. Ahogy azzal végeztem próbáltam csinálni valamit a hajammal, felzselézni vagy ahhoz hasonló, ám amint megláttam mennyire elhanyagoltam a szemöldökömet jobban elszörnyedtem.

El is felejtettem már őket, hiszen a frufrum megállás nélkül elrejti, jobb is, ezeket a szörnyetegeket senki se akarja látni, én meg aztán hozzájuk nem nyúlok, a végén úgy néznék ki mint Jeffree Star, abból pedig nem kérek. Neki jól áll, én biztos szopott gombócként végezném.

Majd valamelyik nap átpofátlankodok Kibumhoz hiszen a múltkor is ő csinálta meg... vagy is inkább csak megmutatta hogyan kell, azóta már elfelejtettem. Őszintén, akkor olyan jól néztem ki, hogy magamat is megdugtam volna.

Amint úgy érzem megtettem minden magamtól telhetőt csak bólintva egyet totyogtam le a lépcsőn, nem aludtam el, ami elég meglepő, olyan tudok néha lenni mint egy macska és tizenkét órákat punnyadni. Mármint ki ne szeretne aludni? Senki se zavar, csönd és nyugalom van.

Jah, kivéve ha rémálmaid vannak és sírva kelsz fel... Miért kell minden gondolatomnak ilyen sötéten végződnie? Nekem tényleg sürgősen orvosra van szükségem.

Ahogy leértem láttam anyáékat a konyhába nevetni, ettől az én kedvem is kicsivel jobb lett így oda sétáltam.

- Jó reggelt - ültem le arra a székre ami a legtávolabb helyezkedett el a többitől. Igen, még a saját vér szerinti szüleim se érinthetnek meg, mikor anya először észrevette mennyire távolodom, sírt, magát hibáztatta amiért elbukott szülőként s bár nem emlékszem mi történt velem, biztos vagyok abban, hogy a szeretteimnek ehhez semmi köze.

- Reggelt neked is öcsi.. Mit csináltál a szemeddel? - kérdezte, ezzel felvonva szüleim figyelmét. Anya egyből pajkosan elvigyorodott.

- Ahw, Baekkie, csak nem megtaláltad a sminkes dobozom? De édes vagy - kacagott boldogan. Eh.. néha szörnyű tud lenni.

- Ez hol édes? - ráncolta apám a homlokát. O-oh... - Már nem azért fiam, de úgy nézel ki, mint egy rossz buzi. Miután megreggeliztél szed le - parancsolta amire csak bólintani tudtam. Most mi mást tehetnék? Pontosan tudom mennyire zárt apám a melegséggel kapcsolatban.

- Hagyd már szerencsétlent. Tudod mennyi híres idol használ sminket és még se melegek? - védett meg anya. - Szerintem csodálatosan áll, Baekkie - kacsintott. Jó egem, ments meg.

Bekaptam az utolsó falatot a reggeliből és elköszönve tőlük vágtattam az ajtóhoz - mert eszembe sincs leszedni a szemceruzát ha már fél óráig szenvedtem vele-, felkaptam magamra a vastag kabátom és már indultam is.

Őszintén, ha valaha is képes leszek elviselni a fizikális kontaktust és lesz barátom fogalmam sincs hogyan fogom elmondani apámnak anélkül, hogy feldaraboljon és kidobjon a kukába. Én szeretem őt, hiszen nagy nehezen a viselkedési problémámmal megszenvedve felnevelt, ettől függetlenül félek mi lenne a lépése..

Talán sose kéne elmondanom.

[FEJEZET 007]

Időm se volt reagálni mikor betettem a lábam az osztályterembe és a szőke hajú letámadott. Csak pislogni voltam képes ahogy már-már hisztizve magyaráz, miszerint azt hitte meghaltam és a szüleimet kellett felhívnia ami nagyon kínos a számomra. Meg persze leszidott, hogy ilyet többet ne merjek csinálni amire bólintottam.

Megérdemlem egyáltalán Kibumot? Kitart mellettem, vigasztal, megnevetett és mindig ott van ha szükségem van rá. Senkire nem cserélném le, ahhoz túl fontos nekem, sőt.. belehalnék ha a jövőben rám fog unni amennyiben nem változok.

Hála a magasságos égnek, ma nincs angolunk így elkerülhetem Mr. Park bámulását, mindig zavarba vagyok amint megjelenik.. komolyan. Múltkor a folyosón láttam felém sétálni - jó nem felém sétált, csak biztos arra volt dolga -, és ahelyett hogy a saját dolgommal foglalkoztam volna, gyors léptekkel elmenekültem. ELMENEKÜLTEM! Pedig ő meg se látott, túl sok diák nyáladzott rá, én meg az alacsony kis testemmel láthatatlanná váltam a sok zsiráf mellett.

Fogalmam sincs mi van velem, totálisan elkap a pánik mikor az angol tanár a közelemben ólálkodik, tudván, hogy egy épületbe vagyok vele és ugyan azt a levegőt szívjuk kizökkenti a dobogó izmom ritmusát.

Éppen rajz órán ültem, amit én mindig is komolyabban vettem, míg valaki alig bírt lerajzolni egy pálcika figurákat, addigra én már embereket is letudtam. A füzetem tele van Kibummal, és nem, nem azért mert szerelmes vagyok belé, hanem azért mert olyan tökéletes arca van, imádom rajzolni.. na meg hogy nézne ki ha full random arcokkal lenne tele? Vagy... az a normálisabb eset? A fene se tudja.

A tanár imád engem és hagyja csináljam a saját kis dolgom, ami mindig Bummie rajzolásával végződik, most valahogy még is más lett az arc forma..

Már nyúltam volna a radírért szidva magam amiért elrontottam, még se tettem.. folytattam a szem, orr és száj kidolgozásával..

Mit ne mondjak, kezdett elég furán kinézni, főleg mikor a füleit is megcsináltam.. azután a haját.. és... Mi a-! Én.. komolyan lerajzoltam Mr. Parkot? Hát elment az eszem?

BaekHyun azonnal tépd ki ezt a lapot, gyűrd össze és nyomd le a torkodon, oké? Megérdemled, hogy papírba fulladozz.

De a kezem még mindig ellent mond az agyamnak és egyre jobban dolgoztam ki apró kis részletekkel, megvagyok lepődve, hogy ennyire jól megy, hiszen bármikor belép Mr. Park a termünkbe csak pár másodpercig tudok rá figyelni, utána az ujjaimmal foglalkozom.

Mielőtt feleszméltem volna tényleg Park ChanYeol nézett vissza rám a lapról.. Ugh.. hogy lehet hogy ettől is zavarba esek? Hülye tinédzser hormonok..

Végre elég erősnek érzem magam, hogy kitépjem ám végül csak idegesen bezártam a vastag füzetet és gyorsan belevágtam a táskámba ezzel felhívva a diákok és a tanár figyelmét.

- Minden rendben, BaekHyun? - tolta fel az orrán a szemüvegét.

- Igen - bólogattam. A tanár csak mosolyogva figyelt ismét a saját dolgára ám abban a pillanatban kicsöngettek.

Miközben kifelé haladtam a rajz teremből elhordtam magamat mindennek. Mi lett volna ha az egyik diák meglátja és elmondja mindenkinek? Vagy ha a táskámat egyszer bennhagyom és megnézik?!

Azt nem hagyhatom, valahogyan meg kell szabadulnom attól az ördögi rajztól.. Mondjuk olyan jól néz ki, kár lenne kidobni.. Akkor új füzetet kezdek ezt meg otthon hagyom..

Tökéletes, kibaszott okos vagyok, tapsot kérnék.

Most már csak az lenne a kérdésem, miért Mr. Parkot rajzoltam le, ha már évek óta a szöszi pofiját alkotom meg minden szemszögből? Tényleg ekkora hatással lenne rám? Hiszen azt sem tudom kicsoda ő. Max láttam ötször, szóval? Mi ment le az agyam azon részébe amit nem használok fel, hogy őt rajzoljam le?

Örök rejtély marad.

[FEJEZET 006]

Elkerekedett szemekkel néztem rá, a levegő vételem egyből felgyorsult, a szívem mint ha a padlón csattant volna..

Ne, ezt nem kérheti tőlem..

Hirtelen szédülni kezdtem, nem láttam tisztán, a lábaim remegtek.

Miért csinálod ezt velem, Kibum? Miért kell éreztetned velem mennyire egy elcseszett emberi lény vagyok? Fájdalmat okozol az erőltetéseddel.. miért akarsz megsiratni? Szomorúnak szeretnél látni?

Hevesen kezdtem csóválni a fejem minél jobban meghátrálva, szemeim bekönnyeztek és egy pillanat alatt fordultam meg, futottam ahogyan csak bírtam a szőkének reagálási időt se hagyva.

A hideg szél az arcomba csapódott kipirosítva ezzel a bőröm, ujjaim majd lefagytak, a lábaim iszonyúan fájtak s bár tudtam nem követ engem képtelen voltam magam rá venni a megállásra..

Hazáig futottam.

Amint beléptem az ajtón hallottam a szüleimet nevetgélni ami még jobban elkeserített. Összeszorítottam az ajkaimat és figyelmen kívül hagyva mentem fel a szobámba. Amint kulcsra zártam az ajtót és levettem a fölösleges anyagot magamról az ágyamba vetettem magamat, a párnába nyomtam az arcomat és beleordítottam.

Nem értem mi a bajom, anya mindig azt mondogatja gyermekkoromban semmi bajom nem volt, egyik napról a másikra lettem ilyen.. Szóval biztos történt valami akkor amire már nem emlékszem, de a testem igen.. Talán ha valahogy rájönnék megszűnne ez az undor.

A hátamra fordulok és a plafont kezdem el bámulni, hagyva, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon.

Egyáltalán van esélyem megtalálni azt az emléket? Mi van akkor ha eszembe jut de csak jobban ront a helyzetemen?

Most már az emlék keresés se hangzik valami jónak.

Behunyom a szemem, hagyom hogy a bánatom teljes egészében felfaljon.

A hétvégén ki se mozdultam a házból, vízen kívül pedig semmi más nem ment le a torkomon. A telefonom megállás nélkül csörgött, annyira idegesített, majdnem levágtam a földre, azután eszembe jutott, elég lenémítanom.

Egyébként Kibum zaklatott egész végig, szétbombázott üzenetekkel, harmincmilliószor bocsánatot kérve, szidva magát mennyire hülye és hogy nem akar elveszíteni, meg imád, puszil és mindenféle nyálas baromságot összehordott.

Ahogy már mondtam, erre az angyalra nem lehet haragudni, tisztában vagyok vele mennyire kötődik hozzám és folyamatosan látom rajta mennyire szeretne megérinteni. Egy normális barátságot szeretne, viszont ezt tőlem nem tudja megkapni. Elbaszott egy ember vagyok, ez az igazság.

Az ágyamon ültem és valami orbitálisan unalmas sorozatot néztem a laptopomon, közben lustán rágcsáltam a popcornt, néhány szemet a képernyőnek dobva kimutatva ezzel mennyire degradáló ez az egész műsor. Egy halk kopogásra emeltem fel a fejem. Ráncoltam a homlokom és egy 'jöhetsz' hagyta el az ajkaimat.

Apró mosoly jelent meg az ajkaimon mikor bátyám lépett be. Ch, el se hiszem, egy év után képes volt idetolni a pofáját. Mondjuk egy bizonyos szempontból megértem, neki már családja van, ha jól tudom a lelkét is kidolgozza csak azért, hogy a feleségének és a fiának mindent megtudjon adni. Legalább neki összejött az élet.

- Szia öcsi - ült le mellém, ám mikor látta milyen kényelmetlenül érzem magam elnevette magát. - Látom még mindig nem viseled el ha valaki túl közel férkőzik hozzád - helyezkedett el messzebb. - Mikor hagyod ezt abba?

- Soha - csukom le a laptop tetejét teljes figyelmemet rászentelve. - Hogy megy az élet? - érdeklődöm, próbálva nem hidegnek hangzani, régóta nem olyan a testvéri kapcsolatunk mint amilyen volt, ahogy barátnőt talált magának anno a számára már nem is léteztem.

- Egész jól, fárasztó. És neked, barátnő? -  Ááh~ el is felejtettem, Kibumon kívül senki se tudja, hogy a fiúkhoz vonzódom... már mint.. ha tudnék bárkivel is párkapcsolatban lenni akkor a saját nememet választanám.

- Úgy nézek ki mint aki ráér csajozni? Jövőre érettségizem - dobom arcon egy szem popcornal. Mosolyogva megrázza a fejét, ám rögtön elkomolyodik.

- Hiányztál öcsi...

Lehunyom a szemem... - Te is nekem, bátyó.