[FEJEZET 010]

         Az órára szegeztem a tekintetem. Hol késik már ez a paraszt? Nem elég, hogy az arcom megbökésével traumába küldött még meg is várat.

Már-már úgy voltam vele, elég volt, majd megmutatja később amit akart, ám abban a pillanatban mint valami klisés filmben, kinyílt az ajtó.

- Na végre, hogy itt vagy, azt hittem sose érsz id- oh - fogtam be egyből. Hát.. ez nem Kibum.. Elvörösödtem Mr. Park látványára. Miért én? Miért pont ide kellett benyitnia?

- Nocsak, tudsz beszélni - mosolygott rám. Égj el BaekHyun! Szublimálj vagy valami! A földnek ilyenkor kéne megnyílnia és eltüntetnie.. vagy belém csaphatna egy villám... ja a falakon keresztül reális lenne.

- Kibum mondta, hogy itt leszel. - MICSODA?! Rosszul hallottam, igaz? - Múlthéten elmagyarázta, hogy elég rosszul megy az angol és segítségre van szükséged, szóval megkérdezte tudnék neked külön órát adni én pedig örömmel egyeztem bele, bár amilyen meglepő arcot vágsz úgy látom nem informált.

- De, de említette - motyogtam. Ja és megkértem, hogy mondja le. Hülye szőke... most már tuti biztos szerzek egy pisztolyt és levadászom. Mondjuk tényleg szükségem van a segítségre.. mi bajom lehet ha Mr. Park külön órákat ad nekem? Méghozzá ingyen? Ez csak a szerencse lehet, élnem kéne vele és nem nyavalyogni mint valami kislány. - Köszönöm, Mr. Park.

- Ugyan már, örömmel segítek - tette le a cuccát az asztalra. Bocsánatot kéne kérnem tőle amiért az óráján nem válaszoltam a kérdésére? Kitudja mennyiszer szólt hozzám csak meg se hallottam azokat.

- Akkor eltudnád mondani mennyit értesz és mi nehéz? - Nézett rám, amire bólintottam.

Így kezdődött el a külön órám Mr. Parkkal. Azt hittem szörnyen kínosan fogok viselkedni, zavarba leszek és dadogni fogok, de a megértése és a kedvessége miatt teljesen ellazultam, többet jártattam a szám mint ő, még béna vicceket is elsütött amiken hangosan röhögni akartam, hála az égnek képes voltam visszafogni a malac nevetésem.

Miközben magyarázta az angolt szemében megláttam egy cseppnyi boldogtalanságot. Bár ajkai mosolyogtak, íriszei szenvedtek és valami oknál fogva úgy éreztem meg kell ölelnem, ami persze gyorsan undorba formálódott. Amúgy is, ki az a bolond aki meg akarja ölelni a saját tanárát?

Még is tudni akarom mi vagy ki bántja. Végül figyelmen kívül hagytam, minden embernek meg van a saját kis problémája, ma már valaki amiatt sír ha nem kap új telefont.. jó ezt pont nem nézem ki Mr. Parkból, biztos komolyabb dologról van szó amikhez semmi közöm, csak egy diák vagyok a sok közül.

S még is mikor negyven öt perc elteltével bejelentette, mára ennyi, összeszedte a dolgait és elment nem bírtam kiverni szemeit a fejemből.

Egy ceruzát kaptam a kezembe és az angol füzetembe elkezdtem lerajzolni Mr. Parkot, a szemét és az ajkait szomorúra formálva.. Igen, pontosan így nézet ki... már csak a színek hiányoznak.

A művész énem kiakarta dolgozni, ám úgy vagyok vele, hogy ezt mindenféleképpen el kell tüntetnem.

Nagy levegőt véve fogtam meg a lap szélét és nagy nehezen kitéptem utána összegyűrtem. Remélem Mr. Park boldogtalansága is úgy megsemmisül mint ez a jelentéktelen rajz.

Összepakoltam a maradék cuccom, vállamra dobtam a táskámat és a kuka fölé tartottam a kezem kiengedve ujjaim börtönéből a papírt.

Készen voltam a távozásra, tényleg.. már a kilincset is lenyomtam, viszont valami miatt visszasétáltam és kiszedtem az üres szemetesből a rajzot..

Igen, most már teljesen biztos vagyok abban, hogy a kezem saját döntéseket hoz helyettem..

Vagy csak magamnak nem bírom bevallani, bármilyen formában is legyen, Mr. Park nekem fontos.

[FEJEZET 009]

        Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy az utolsó órák miért mindig rajz és ének? Ez csak egy sima középiskola.. Sőt, még a tanárok is úgy kérdezik meg, hogy rajz vagy ének szakra akarsz-e járni?

Nem is értem miért gondolkozok ezen angol óra közepén, néha nem vagyok normális.

A táblára néztem ahová Mr. Park nagy bele éléssel írta a mondatokat, szerintem magyarázott is hozzá hiszen hallottam a hangját csak elmosódott, nem azért mert süket vagyok, egyszerűen rohadtul leszarom.

Aish.. ezért megy nekem szarul ez a tantárgy. Pedig megígértem magamnak, hogy odafigyelek... végül is a gondolkodásom közbe mozgott a kezem, lehet mindent leírtam.

Lenéztem a füzetemre.. az állam pedig leakart esni a padlóra. Mi a fa-.. oké? Nyugodjunk le, semmi hirtelen mozdulat, nem kell a feltűnés. A szemem sarkából láttam Kibumot aki angyalként fókuszált, így tenyeremmel lassú és elegáns mozdulatokkal letakartam a tollal készült rajzot ami Mr. Parkot ábrázolta. Kész, valaki lőjön le légyszíves.. egyáltalán hogyan csináltam ha nem is-.. a kezem önálló életet él? Mert nincs más magyarázat.

Totál gáz vagyok.

- .... valaki tudja a választ? - hallottam tisztán tanárunk kérdését, mindenki feltette a kezét, kivéve engem. - BaekHyun? - mutatott rám. Ó hogy az a...

Láthatta, hogy Kibum segíteni akar, mert leintette. Azt se tudom miről van szó, hogyan válaszoljak? Beharaptam az alsó ajkam, zavarba estem a sok szempártól így lehajtottam a fejemet és megrántottam a vállam.

Több nem telik tőlem, most már csak azon imádkozom, hogy ne szóljon többet hozzám.. Kérem Mr. Park.. csak engedje el, Byun BaekHyun egy nyomorék.

- Valaki más? - Abban a pillanatban egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaim.. Szeretem magát Mr. Park..

...

Várjunk micsoda? Ez nem én voltam, valaki más gondolata hangzott el az agyamban!.. Ugh.

- Ez még is mi volt? - ráncolta homlokát Kibum miután vége volt az órának.

- Nem tudom, egyszerűen csak..

- Nem figyelsz, pontosan - rázta meg a fejét. - Baek ezt nem csinálhatod, az angol nagyon fontos tantárgy és Mr. Park elképesztő jól magyaráz, unalmasnak se mondanám, te meg vállat rántasz neki? Normális vagy édes szívem? - szidott meg, ami elég rosszul esett.. eddig sose csinált ilyet.

- Próbálkozok, oké? - vettem félvállról mondandóját.

- Viccnek is rossz, mutasd a füzeted, kíváncsi vagyok mennyit írtál le, mert ha annyira próbálkozol minden egyes szavát leírtad, igazam van, Byun?

- A...a füzetem - dadogtam. - Én... azt nem lehet.

- Ha?! Miért? Péniszeket rajzolgatsz, vagy mi? - fintorodott el.

- Jaj úristen, dehogy is te perverz dög, arh.. olyan undorító vagy - emeltem fel a füzetemet és táskámba mélyesztettem. - Nem írtam le semmit, bevallom.

- Esküszöm BaekHyun, ha mostantól nem veszed komolyan-

- Megérintesz, tudom, tudom - rázott ki a hideg már csak a gondolattól. - Megígérem, mostantól tanulok és száz százalékban oda fogok figyelni Mr. Park óráján - tettem mellkasomra a kezem s végre elmosolyodott.

- Okos tudsz te lenni, ne cseszd el, rendben?

- Uhum.

- Öhm.. megtudnád tenni, hogy rajz után megvársz itt?

- Eh, miért? - pislogtam zavartan.

- Mert mutatni akarok valamit?

- És azt sulin kívül nem lehet?

- Baeeek~ - húzta el a nevem elővéve az irritáló hangját

- Felfogtam - emeltem fel a karom megadva magam. - Itt várlak rajz után.

- Jó fiú -  bökte meg az arcom, a következő lépése már a menekülés volt.

- Fuss is te gyáva! - üvöltöttem utána.. Hülye, hülye szőke! Ah, mindjárt sírok.. miért kell megérintenie? Tudja, hogy hányingert kapok, sőt pánik rohamom is lehet tőle.

Egyszer ne undorodjak, két kézzel fogom megfojtani.

[FEJEZET 008]

Keltetek már úgy fel, hogy az ágyban akartatok maradni és nem mozdulni egész nap? Igen? Jó, mert most pontosan így érzek.

Ma két angol órám is lesz egymás után, semmi kedvem nincs Mr. Parkhoz, mármint tök jó fej meg minden csak.. meh~.

Nyűgösen felültem, beletúrtam a már amúgy is kócos hajamba, megvakartam az arcom, letettem a lábam és mikor a talpam a hideg padlót érintette összekoccant a fogam. Elsétáltam a szekrényemig s bár a szememmel a kényelmes gatyáimat szemléltem, a kezem - ismét - máshogy gondolta és egy fekete szűk farmer akadt ujjaim közé.. Másikat meg már nincs kedvem kihalászni így egy ásítással kaptam ki egy pólót aminek krém színe volt. Tökéletes.

Ahogy a fürdőbe vonultam és megláttam magam még jobban elment a kedvem a naptól. Úgy nézek ki mint egy száz éve rothadó zombi, aki nem jutott semmi ételhez. Hát ha valaki ért hogyan kell egy arcot tökéletessé szabni most segíthetne ezen a szörnyűségen, ezen egy réteg alapozó se segítene.

Pár percig bámultam magamat azon agyalva mit kezdjek magammal, végül arra jutottam egy szemceruza nem árthat, pedig megmondtam magamnak, az a nap csak egyszeri alkalom volt, most még is itt állok, próbálva nem kibökni a szememet. Ahogy azzal végeztem próbáltam csinálni valamit a hajammal, felzselézni vagy ahhoz hasonló, ám amint megláttam mennyire elhanyagoltam a szemöldökömet jobban elszörnyedtem.

El is felejtettem már őket, hiszen a frufrum megállás nélkül elrejti, jobb is, ezeket a szörnyetegeket senki se akarja látni, én meg aztán hozzájuk nem nyúlok, a végén úgy néznék ki mint Jeffree Star, abból pedig nem kérek. Neki jól áll, én biztos szopott gombócként végezném.

Majd valamelyik nap átpofátlankodok Kibumhoz hiszen a múltkor is ő csinálta meg... vagy is inkább csak megmutatta hogyan kell, azóta már elfelejtettem. Őszintén, akkor olyan jól néztem ki, hogy magamat is megdugtam volna.

Amint úgy érzem megtettem minden magamtól telhetőt csak bólintva egyet totyogtam le a lépcsőn, nem aludtam el, ami elég meglepő, olyan tudok néha lenni mint egy macska és tizenkét órákat punnyadni. Mármint ki ne szeretne aludni? Senki se zavar, csönd és nyugalom van.

Jah, kivéve ha rémálmaid vannak és sírva kelsz fel... Miért kell minden gondolatomnak ilyen sötéten végződnie? Nekem tényleg sürgősen orvosra van szükségem.

Ahogy leértem láttam anyáékat a konyhába nevetni, ettől az én kedvem is kicsivel jobb lett így oda sétáltam.

- Jó reggelt - ültem le arra a székre ami a legtávolabb helyezkedett el a többitől. Igen, még a saját vér szerinti szüleim se érinthetnek meg, mikor anya először észrevette mennyire távolodom, sírt, magát hibáztatta amiért elbukott szülőként s bár nem emlékszem mi történt velem, biztos vagyok abban, hogy a szeretteimnek ehhez semmi köze.

- Reggelt neked is öcsi.. Mit csináltál a szemeddel? - kérdezte, ezzel felvonva szüleim figyelmét. Anya egyből pajkosan elvigyorodott.

- Ahw, Baekkie, csak nem megtaláltad a sminkes dobozom? De édes vagy - kacagott boldogan. Eh.. néha szörnyű tud lenni.

- Ez hol édes? - ráncolta apám a homlokát. O-oh... - Már nem azért fiam, de úgy nézel ki, mint egy rossz buzi. Miután megreggeliztél szed le - parancsolta amire csak bólintani tudtam. Most mi mást tehetnék? Pontosan tudom mennyire zárt apám a melegséggel kapcsolatban.

- Hagyd már szerencsétlent. Tudod mennyi híres idol használ sminket és még se melegek? - védett meg anya. - Szerintem csodálatosan áll, Baekkie - kacsintott. Jó egem, ments meg.

Bekaptam az utolsó falatot a reggeliből és elköszönve tőlük vágtattam az ajtóhoz - mert eszembe sincs leszedni a szemceruzát ha már fél óráig szenvedtem vele-, felkaptam magamra a vastag kabátom és már indultam is.

Őszintén, ha valaha is képes leszek elviselni a fizikális kontaktust és lesz barátom fogalmam sincs hogyan fogom elmondani apámnak anélkül, hogy feldaraboljon és kidobjon a kukába. Én szeretem őt, hiszen nagy nehezen a viselkedési problémámmal megszenvedve felnevelt, ettől függetlenül félek mi lenne a lépése..

Talán sose kéne elmondanom.

[FEJEZET 007]

Időm se volt reagálni mikor betettem a lábam az osztályterembe és a szőke hajú letámadott. Csak pislogni voltam képes ahogy már-már hisztizve magyaráz, miszerint azt hitte meghaltam és a szüleimet kellett felhívnia ami nagyon kínos a számomra. Meg persze leszidott, hogy ilyet többet ne merjek csinálni amire bólintottam.

Megérdemlem egyáltalán Kibumot? Kitart mellettem, vigasztal, megnevetett és mindig ott van ha szükségem van rá. Senkire nem cserélném le, ahhoz túl fontos nekem, sőt.. belehalnék ha a jövőben rám fog unni amennyiben nem változok.

Hála a magasságos égnek, ma nincs angolunk így elkerülhetem Mr. Park bámulását, mindig zavarba vagyok amint megjelenik.. komolyan. Múltkor a folyosón láttam felém sétálni - jó nem felém sétált, csak biztos arra volt dolga -, és ahelyett hogy a saját dolgommal foglalkoztam volna, gyors léptekkel elmenekültem. ELMENEKÜLTEM! Pedig ő meg se látott, túl sok diák nyáladzott rá, én meg az alacsony kis testemmel láthatatlanná váltam a sok zsiráf mellett.

Fogalmam sincs mi van velem, totálisan elkap a pánik mikor az angol tanár a közelemben ólálkodik, tudván, hogy egy épületbe vagyok vele és ugyan azt a levegőt szívjuk kizökkenti a dobogó izmom ritmusát.

Éppen rajz órán ültem, amit én mindig is komolyabban vettem, míg valaki alig bírt lerajzolni egy pálcika figurákat, addigra én már embereket is letudtam. A füzetem tele van Kibummal, és nem, nem azért mert szerelmes vagyok belé, hanem azért mert olyan tökéletes arca van, imádom rajzolni.. na meg hogy nézne ki ha full random arcokkal lenne tele? Vagy... az a normálisabb eset? A fene se tudja.

A tanár imád engem és hagyja csináljam a saját kis dolgom, ami mindig Bummie rajzolásával végződik, most valahogy még is más lett az arc forma..

Már nyúltam volna a radírért szidva magam amiért elrontottam, még se tettem.. folytattam a szem, orr és száj kidolgozásával..

Mit ne mondjak, kezdett elég furán kinézni, főleg mikor a füleit is megcsináltam.. azután a haját.. és... Mi a-! Én.. komolyan lerajzoltam Mr. Parkot? Hát elment az eszem?

BaekHyun azonnal tépd ki ezt a lapot, gyűrd össze és nyomd le a torkodon, oké? Megérdemled, hogy papírba fulladozz.

De a kezem még mindig ellent mond az agyamnak és egyre jobban dolgoztam ki apró kis részletekkel, megvagyok lepődve, hogy ennyire jól megy, hiszen bármikor belép Mr. Park a termünkbe csak pár másodpercig tudok rá figyelni, utána az ujjaimmal foglalkozom.

Mielőtt feleszméltem volna tényleg Park ChanYeol nézett vissza rám a lapról.. Ugh.. hogy lehet hogy ettől is zavarba esek? Hülye tinédzser hormonok..

Végre elég erősnek érzem magam, hogy kitépjem ám végül csak idegesen bezártam a vastag füzetet és gyorsan belevágtam a táskámba ezzel felhívva a diákok és a tanár figyelmét.

- Minden rendben, BaekHyun? - tolta fel az orrán a szemüvegét.

- Igen - bólogattam. A tanár csak mosolyogva figyelt ismét a saját dolgára ám abban a pillanatban kicsöngettek.

Miközben kifelé haladtam a rajz teremből elhordtam magamat mindennek. Mi lett volna ha az egyik diák meglátja és elmondja mindenkinek? Vagy ha a táskámat egyszer bennhagyom és megnézik?!

Azt nem hagyhatom, valahogyan meg kell szabadulnom attól az ördögi rajztól.. Mondjuk olyan jól néz ki, kár lenne kidobni.. Akkor új füzetet kezdek ezt meg otthon hagyom..

Tökéletes, kibaszott okos vagyok, tapsot kérnék.

Most már csak az lenne a kérdésem, miért Mr. Parkot rajzoltam le, ha már évek óta a szöszi pofiját alkotom meg minden szemszögből? Tényleg ekkora hatással lenne rám? Hiszen azt sem tudom kicsoda ő. Max láttam ötször, szóval? Mi ment le az agyam azon részébe amit nem használok fel, hogy őt rajzoljam le?

Örök rejtély marad.

[FEJEZET 006]

Elkerekedett szemekkel néztem rá, a levegő vételem egyből felgyorsult, a szívem mint ha a padlón csattant volna..

Ne, ezt nem kérheti tőlem..

Hirtelen szédülni kezdtem, nem láttam tisztán, a lábaim remegtek.

Miért csinálod ezt velem, Kibum? Miért kell éreztetned velem mennyire egy elcseszett emberi lény vagyok? Fájdalmat okozol az erőltetéseddel.. miért akarsz megsiratni? Szomorúnak szeretnél látni?

Hevesen kezdtem csóválni a fejem minél jobban meghátrálva, szemeim bekönnyeztek és egy pillanat alatt fordultam meg, futottam ahogyan csak bírtam a szőkének reagálási időt se hagyva.

A hideg szél az arcomba csapódott kipirosítva ezzel a bőröm, ujjaim majd lefagytak, a lábaim iszonyúan fájtak s bár tudtam nem követ engem képtelen voltam magam rá venni a megállásra..

Hazáig futottam.

Amint beléptem az ajtón hallottam a szüleimet nevetgélni ami még jobban elkeserített. Összeszorítottam az ajkaimat és figyelmen kívül hagyva mentem fel a szobámba. Amint kulcsra zártam az ajtót és levettem a fölösleges anyagot magamról az ágyamba vetettem magamat, a párnába nyomtam az arcomat és beleordítottam.

Nem értem mi a bajom, anya mindig azt mondogatja gyermekkoromban semmi bajom nem volt, egyik napról a másikra lettem ilyen.. Szóval biztos történt valami akkor amire már nem emlékszem, de a testem igen.. Talán ha valahogy rájönnék megszűnne ez az undor.

A hátamra fordulok és a plafont kezdem el bámulni, hagyva, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon.

Egyáltalán van esélyem megtalálni azt az emléket? Mi van akkor ha eszembe jut de csak jobban ront a helyzetemen?

Most már az emlék keresés se hangzik valami jónak.

Behunyom a szemem, hagyom hogy a bánatom teljes egészében felfaljon.

A hétvégén ki se mozdultam a házból, vízen kívül pedig semmi más nem ment le a torkomon. A telefonom megállás nélkül csörgött, annyira idegesített, majdnem levágtam a földre, azután eszembe jutott, elég lenémítanom.

Egyébként Kibum zaklatott egész végig, szétbombázott üzenetekkel, harmincmilliószor bocsánatot kérve, szidva magát mennyire hülye és hogy nem akar elveszíteni, meg imád, puszil és mindenféle nyálas baromságot összehordott.

Ahogy már mondtam, erre az angyalra nem lehet haragudni, tisztában vagyok vele mennyire kötődik hozzám és folyamatosan látom rajta mennyire szeretne megérinteni. Egy normális barátságot szeretne, viszont ezt tőlem nem tudja megkapni. Elbaszott egy ember vagyok, ez az igazság.

Az ágyamon ültem és valami orbitálisan unalmas sorozatot néztem a laptopomon, közben lustán rágcsáltam a popcornt, néhány szemet a képernyőnek dobva kimutatva ezzel mennyire degradáló ez az egész műsor. Egy halk kopogásra emeltem fel a fejem. Ráncoltam a homlokom és egy 'jöhetsz' hagyta el az ajkaimat.

Apró mosoly jelent meg az ajkaimon mikor bátyám lépett be. Ch, el se hiszem, egy év után képes volt idetolni a pofáját. Mondjuk egy bizonyos szempontból megértem, neki már családja van, ha jól tudom a lelkét is kidolgozza csak azért, hogy a feleségének és a fiának mindent megtudjon adni. Legalább neki összejött az élet.

- Szia öcsi - ült le mellém, ám mikor látta milyen kényelmetlenül érzem magam elnevette magát. - Látom még mindig nem viseled el ha valaki túl közel férkőzik hozzád - helyezkedett el messzebb. - Mikor hagyod ezt abba?

- Soha - csukom le a laptop tetejét teljes figyelmemet rászentelve. - Hogy megy az élet? - érdeklődöm, próbálva nem hidegnek hangzani, régóta nem olyan a testvéri kapcsolatunk mint amilyen volt, ahogy barátnőt talált magának anno a számára már nem is léteztem.

- Egész jól, fárasztó. És neked, barátnő? -  Ááh~ el is felejtettem, Kibumon kívül senki se tudja, hogy a fiúkhoz vonzódom... már mint.. ha tudnék bárkivel is párkapcsolatban lenni akkor a saját nememet választanám.

- Úgy nézek ki mint aki ráér csajozni? Jövőre érettségizem - dobom arcon egy szem popcornal. Mosolyogva megrázza a fejét, ám rögtön elkomolyodik.

- Hiányztál öcsi...

Lehunyom a szemem... - Te is nekem, bátyó.

[FEJEZET 005]

Boldogan ittam a forró csokimat miközben Kibumra vártam. Minden pénteken suli után ide jövünk, hogy együnk sütit és igyunk finom italokat.. Bár nem tudom hol késik...

Az utolsó óránk mindig külön van, mert ő énekre jár én pedig rajzra. Imádom ahogyan énekel, olyan egyedi hangja van, viszont mindig elmondja nekem, hogy nem akar idol lenni.

Őszintén nem igazán értem, pedig olyan sokra vihetné.. mondjuk félteném, szörnyű dolgokat hallottam az idol életről. Állítólag éheztetik őket, állandóan hajtják és összeroppantják a lelküket és testüket, az utolsó pozitívumot is kiirtják az emberből. Legyen bármilyen pozitív Bummie, nem lehetetlen darabokra tépni.

Mindannyian emberek vagyunk tele hibákkal, azt hogy ezt páran nem bírják felfogni felperzseli a véremet.

Mostanában mindenki tökéletes akar lenni, ezzel saját magukat zárják egy dobozba ahonnan soha nem fognak szabadulni, csak akkor ha végre megértik, hogy magukat kell adniuk és nem más lépéseit követni.

Meg kell találnod a saját utad legyen bármilyen nehéz is, végig kell rajta menned.

Én is próbálom megtalálni.. Egy utat ami elvezet a megnyíláshoz.. Bármennyire is érzem magam jól a saját kis buborékomban tudni akarom milyen mikor valaki megérint és nem undorodom.. a helyzetem pedig elég súlyos, már csak a fizikális kontaktus gondolatától is rosszul vagyok.

Az agyalásomból legjobb barátom hangja húz ki, felpillantottam rá és elmosolyodtam.. Hm, érdekesen áll a haja és az arca is piros.. Biztos kicsípte hideg.

- Ne haragudj a késésért -  vette le a kabátját majd a ráhelyezte a székre. - Csak beszélnem kellett Mr. Parkkal -  emelte arcába a menüt, pedig pontosan tudja mi van rajta, másrészt mindig ugyan azt rendeli, nem hiszem hogy ma hirtelen mást akar...

Zavartan pislogtam, direkt nem reagálva a Mr. Parkos mondatára, kicsit sem érdekel miért volt szüksége beszélnie az új tanárral.

- Yah! - csapta le a menüt az asztalra amire összerezzentem. - Nem is érdekel mit beszéltem vele? - Unottan megrázom a fejem elfogyasztva az utolsó cseppet az átlátszó pohárból. - Pf, szemét - csücsörített - Nos akkor is elmondom - csapta össze a tenyerét.

Most már értitek miért nem érdekelt? Tök mindegy mi a válaszom, mindig mindent elfecseg nekem.

- Megkérdeztem hogy ad-e külön órákat, és tudom mire gondolsz, 'Kibum neked nincs szükséged külön órákra, te már anyanyelvi szinten használod az angolt' de-! Nem magam miatt kérdeztem.

- Akkor? - billentettem oldalra a fejemet.

- Miattad..

- Hogy mi van?

- Lehetséges hogy.. - harapta el a mondatot.

- Fejezd be ha már elkezdted - néztem rá mérgesen.

- Öhm.. külön óráid lesznek Park ChanYeollal... meglepi - mosolyodott el kínosan.

Én.. Megfojtom.. Szétmarcangolom és kidobom a kukába ezt a szőkét.

- Megőrültél? Miért csináltad? Teljesen elment az eszed? - akadtam ki.

- Dehogy, szükséged van a segítségre!

- Nem nincs, szóval mond le!

- Jó, jó - emeli maga elé a kezét védekezésképen. - Ah... ma nem kívánok semmi édeset... nem megyünk sétálni?

- Ilyen hidegbe? - fintorodom el.. Pontosan tisztában van azzal mennyire utálom az ilyen időt.

- Légyszii~ - használta nagy cica szemeit.. Eh.. miért kell ilyen édesnek lennie? Pokolba ezzel az emberrel.

- Rendben, csak hagyd ezt abba -  mutattam egész lényére.

Miközben sétáltunk beállt közénk a csönd, de nem az a kínos, hanem kellemes.. Éreztem ahogy próbál közelebb jönni, viszont zavarja a személyes teremet ezért arrébb saccoltam.. Fájdalmas képet vágott és egy halk sóhaj hagyta el az ajkait. Összeszorul a szívem a látványán, bárcsak tudnám mire gondol ilyenkor..

Lehet legjobb barátok vagyunk, ettől függetlenül nekünk meg vannak a sajátos kis titkaink.

- Bummie.. mit kell tennem? Tudod... a fogadás..

A szőke hajú megállt és felém fordult kitárt karokkal. - Ölelj meg.

[FEJEZET 004]

Kibum szemei elkerekedtek mikor felnéztem rá s rögtön utána elmosolyodott, majd győzelem ittasan a levegőbe bokszolt. Ráncoltam a homlokom tetteire, néha ez az ember nekem nagyon furcsa.. furcsán vicces.

Látszott a szemébe és mozdulataiba mennyire át akar ölelni, de egyből feladta az ötletet.. Sajnálom Bummie, talán a jövőben.

- Nagyon jól nézel ki, Baek, mi történt? Belerohantál anyukád szekrényébe? Látom a sminkes dobozába is belefejeltél. Cukin áll - nyújtotta ki a nyelvét.

- Már mondtam, nem vagy vicces, Kibum -  vettem elő az angol tankönyvet mivel az lesz az első óránk.

- Uhu.. tudom mire megy ki a játék - hajolt a fülemhez. - Elakarod csábítani Mr. Parkot, igaz? - suttogta és már hátrább is lépett. - Verd ki a fejedből. Az a férfi házas.

- Yah! Ne mondj butaságokat. Ő az új tanárunk és én nem te vagyok - fintorodom el. - A másik meg, egyáltalán nem láttam gyűrűt az ujján, lehet képzelődtél.

- Szóval csak végig stírölted - mutatott rám vádlóan. - Fogadjunk.

- Hm? Miben?

- Hát hogy házas te kis butus.

- Biztos hogy nem! - csóváltam hevesen a fejem.

- Áh, szóval egyet értesz velem!

- Nem, én nem láttam gyűrűt - ejtettem államat a tenyerembe. 
Kibum csak elvigyorodott a kezét kinyújtotta felém amire rögtön meghátráltam, miközben az agyam azt ismételgette 'Ne érj hozzám, ne érj hozzám.'

- Jó legyen, csak kérlek vidd a közelemből a kezed.

- Ááá.. de ez így nem jó -  biggyesztettel le az ajkát. - Na nem baj, a vesztes bármit megtesz annak aki nyer - kacsintott.

- Tök mindegy - fújtam ki a levegőt a szőke pedig elégedetten le tette a nagy seggét.. Manipuláló ribanc..

A becsöngő megszólalt így mind ketten árgus szemekkel bámultuk az ajtót. Annyira csönd van most az osztályterembe - amit nem igazán értek, lehet be akarnak vágódni Mr. Parknál -, hallani lehetett a falról lógó órának az idegesítő kattogását, az ajtó apró nyikorgó hanggal nyitódott ki és belépett ő.

Mr. Park

A szemem egyből az arcára tévedt... ahogyan mosolygott, a szívem valami oknál fogva gyorsabban dobogott, főleg mikor egy pillanatra összefűződött a tekintetünk, ha nem kezdett el volna beszélni mindenki meghallotta volna ahogyan elakad a lélegzetem.

Argh, mit csináljak? Ezzel csak magamat hozom zavarba, leégetem magamat az új tanár előtt, hozzá teszem, hogy még nem is hallott beszélni, mert tegnap végig némát játszottam. Elakarok bújni a pad alá és ott maradni örökre.

A fogadás! Lepillantottam kezére.. milyen erősnek tűnik.. Eh, ne kalandozz el Baek! Szóval gyűrű, ha? Én nem láto- oh... Várjunk, de.. Ott csillog az arany gyűrű az ujján. Tökéletesen látszik, vakítóan csillog miközben azt kiáltja 'drága voltam'. Ch, felvágós.

- Látod? - suttogta. - Foglalt.

- Nem mint ha érdekelne - forgattam meg a szemem. - Mit kell csinálnom?

- Órák után elmondom, de nem fogsz örülni - kuncogott halkan.

- Elmondanátok nekem is mi olyan vicces? - szólalt fel Mr. Park hangosabban, amire megdermedtem. Franc. Rá se mertem nézni, így csak az ujjaimat bámultam... ja ez ilyen BaekHyun dolog, ha zavarban vagyok, esetleg kínosan érzem magam hirtelen az ujjaim vállnak a legérdekesebb dologgá.

Persze Kibum - amilyen magabiztos személyisége van - rögtön bevédett minket és egy aranyos mosolyt is hozzá csapott - fuj -, amire Mr. Park játékosan megrázta a fejét. Igaz, ki tudna haragudni egy olyan angyalra, mint Bummie? Lehetetlen.

Egy levegővételben megköszöntem Kibumnak utána hallgattam a tanár hangját. Úgy látszik elkezd tanítani minket, kíváncsi leszek hogy csinálja - a módszereire gondolok, semmi perverzre -, főleg hogy segg hülye vagyok angolból.. Jó, nem teljesen, de az az öreg fószer egy szót se tudott beleverni a fejembe, olyan unalmasan magyarázott, mindig bealudtam az óráin..

Hát ha Mr. Parknak se fog sikerülni, egyet tudok. Örömmel fogom hallgatni mély és rekedtes hangját.

[FEJEZET 003]

       Reggel valamiért jó kedvel keltem fel, egyáltalán nem voltam morcos vagy fáradt, nem volt szükséges a plusz öt perc az ébresztőm után, szinte kirobbantam az ágyból készen arra, hogy iskolába menjek.

Nem igazán tudom meg magyarázni, de valamiért ma jobban akartam kinézni.. mármint, mindig jól nézek ki, csak most dögösebb formámat próbálom magamból kihozni.

A sima túlméretezett póló helyett feszesebbet választottam, a melegítő nadrág helyett pedig farmert csúsztattam a lábaimra..

Bár sose sminkeltem, mindig úgy viszonyultam hozzá, hogy csak még lányosabbá tenne és már így is szebbnek tartom magam néhánynál, a smink csak fokozná ezt az érzést.

Kibum bármennyiszer felajánlotta, hogy kicsit kipofoz mindig visszautasítottam. Két ok miatt, egy, nem akartam hogy az ujjai az arcom körül legyeskedjenek, kettő nem volt rá szükségem. Mondjuk most sincs, viszont ahogy említettem korábban, most szeretném megcsinálni.

Unalmas barna hajammal is próbáltam valamit kezdeni, ám végül csak egy kis víz segítségével begöndörítettem. A szemceruzával vagy úgy tízszer megböktem magamat, mit ne mondjak rohadtul kellemetlen. Végül egy óra szenvedés után készen álltam az indulásra, reggelizni se volt időm , örültem, hogy fogat tudtam mosni.

A szüleim felvont szemöldökkel nézték mikor az utolsó pár lépcsőt átugorva kihagytam és felkapva a kulcsomat köszönés nélkül rohantam a buszmegállóig.

Tudom anya vagy apa el tudna vinni autóval, egyszerűen elkerülöm a kérdéseiket, amilyen kíváncsiak mindig mindenbe beleütik az orrukat, nem mint ha probléma lenne, hiszen szeretem őket.

A buszt épphogy elértem, féltem a futástól elmosódott a sminkem, de mivel senki sem nevetett vagy nézett rám furán elkönyveltem annak, hogy minden oké.

Lehet voltak üres helyek, eszembe se jutott a leülés, ki tudja ki meresztette ott magát, már a gondolattól is kiráz a hideg. A korlátokat se fogtam meg, ilyenkor mindig összepréselt ajkakkal imádkoztam, hogy ne essek el, szerintem az évek során saját technikát fejlesztettem ki arra, hogy még véletlenül se zakózzak egy kurva nagyot, mely' elég meglepő, híres vagyok a balfasz énemről, képes vagyok mindent kiejteni a kezemből vagy megbotlani a levegőben.

Amint beléptem az iskola épületébe sok szem tapadt rám, mit ne mondjak, kedvem lett volna megpofozni magamat amiért azt hittem jó ötlet lesz kicsípni magam egy kicsit. Talán túlzásba vittem? Lehet sokkoltam őket, hiszen sose láttak még így, ünnepekkor is lóg le rólam az ing meg az öltöny nadrág.

Legyünk őszinték.. a szűk ruhák egy idő után rohadt kényelmetlenek, ülj le rosszul seggbevágó szűk gatyában, tuti a golyóid is megérzik... na de hát mindenért meg kell szenvedni.

Lehajtott fejjel haladtam tovább, bementem az osztály terembe, egy pillanatra se néztem fel. Leültem a helyemre és az ujjaimmal kezdtem játszadozni. Oké, bunkónak nem kéne lennem a társaim felé, szóval egy jó reggelt elhagyta az ajkaimat...

Kibum még nincs itt.. remek.. már alig várom hogy ő is basztasson a kinézetem miatt. Ha nem utálnám az érintkezést addig ütlegelnél míg be nem fogja azt a nagy száját.. Hát ez az én sorsom.

Nem telt bele pár percbe mire meghallottam legjobb - és egyetlen - barátom rekedtes napra kész hangját. Féltékeny vagyok rá, elképesztően.. Neki nem kellett azon aggódnia, hogy furcsán érzi magát az érintkezéstől, ő nincs bezárva ebbe a fájdalmas és fojtogató még is menedéket adó börtönbe. Eléggé degradáló azt nézni milyen laza és nyitott, az egész iskola imádja, van mikor szünetbe át megy más osztályokba, hogy őket is boldogítsa.

Egyszer magával ráncigált, igen, megragadta a kezem, már majdnem annyitól elsírtam magam, amire annyit mondott, hogy be akart mutatni valakinek és nem rohanhatok el, mert akkor nem csak a csuklómat fogja megérinteni..

Én csak sokkolva néztem a sarokból, fogva azt a kezemet amit megérintett, undorodva a ténytől, hogy kontaktusba került valakivel, nem mint ha Bummie mocskos lenne.. Egyszerűen ilyen vagyok. Szóval a bemutatkozás úgy ment, hogy csak bámultam ki a fejemből.

Sokszor kívántam, hogy olyan laza legyek mint ő.. Az oké, hogy pofázni bírok, mármint azt ki ne tudna?..

Egyszerűen jó lenne ha néha a testem engedné az érintkezést.. Mindenki álmodozhat, igaz?

[FEJEZET 002]

            Sose égettem le magam úgy mint most. Mr. Park megkérte az osztályt, hogy egyenként mutatkozzunk be és mikor én voltam a soros teljesen lefagytam, ennek a fő oka pedig a két gyönyörű szem volt, amik a lelkemig hatoltak. Addig eljutottam, hogy lenyitottam az ajkamat, ám egy szó se távozott a torkomból, sőt fulladoztam a saját nyálamban, az osztály pedig kinevetett.

Szerencsémre Kibum elmondta Mr. Parknak a nevem és hozzá tette, hogy rossz napom volt. Hálás vagyok a szöszinek, még is jól leégettem a pofámat a tanár előtt, így egész órán a padon pihentettem a fejemet, valójában lefejelni szerettem volna, csak akkor még jobban hülyének is néznének az pedig kicsit sem hiányzik.

Miközben a padon tartottam a fejem, hallgattam Park hangját, már-már elaltatott, nem bánnám ha felvehetném, minden este erre a lágy melódiára aludnék el és kelnék fel. Imádnám.

Millió évnek tűnt mire kicsengettek, így végre megkönnyebbülve ültem fel, ám Mr. Park még mindig a terembe álldogált. Mi a fa-? Menjen már.. vagy is.. nem baj ha maradna, örülnék is neki, de nem akarom még jobban zavarba hozni magamat.

Végül mondott valamit, amit az arca bámulása miatt ismét nem értettem, a szívem kihagyott egy ütemet - talán kettőt is - mikor egy gyors pillantást vettet rám egy kacsintással megsózva.. Ez azt akarja, hogy meghaljak?!

Bunkó...

Egy szexi bunkó..

Kibum a semmiből pöckölte meg a fülem amire mérges tekintetet kapott tőlem, pontosan tudja mennyire utálom az érintkezést. Imádom Bummiet, pisis korunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, de utálom mikor hozzám nyúlnak.

Egyszerűen csak furcsa sokkos hullámokat küld végig a testemen ha valaki csak egy pillanatra megérint. Nem tartom ezt furának, biztos nem én vagyok az egyetlen ember aki ki nem állhatja a fizikális érintkezést. Persze mindig megkapom a szöszitől a beszólásokat, a legtöbbet azzal piszkál, hogy így soha senkivel nem fogok tudni lefeküdni. Mindig csak váll rántással válaszolok.

- Mi van veled, Baek? Amióta Mr. Park belépett le vagy fagyva és nincs nálam hajszárító, hogy kiolvasszalak - tűrte el szőke tincseit.

- Haha, nagyon vicces. Nincs semmi, csak meglepődtem.

- Azon hogy milyen jóképű? Ja szerintem is - állt fel, miközben elrakta a cuccait és elkezdett kifelé menni. - Mit ülsz még mindig? Szünet van, gyere már - biccentett fejével, én pedig tettem amit mond. - Amúgy el is csábítanám, de már foglalt - fújta fel az arcát.

Összeráncoltam a homlokom. - Foglalt? Nem figyeltem arra, hogy mondta volna - húzom el a számat.

- Nem is tette, gyűrű volt az ujján, méghozzá arany, drága egyednek tűnt - csücsörített. - Pedig jó parti lehetett volna.. Nos, foglalt emberekkel nem kezdek - vonogatta a vállát.

- Na de Bummie..

- Most mi van? Te nem érintenéd az izmait miközben feletted fekszik és a farkával mozog benne- ó.. várjunk.. Byun BaekHyun nem szereti ha megérintik - nyomja meg az arcom és egyből elütöm a kezét, pofám vörösen égett.

- Fogalmam sincs miért vagyunk még barátok - forgattam meg a szemem a falnak dőlve próbálva kiverni a fejemből a hülye jelenetet amit most ez a nyomoronc beleültetett.

- Mert imádjuk egymást - csapta csípőjére a kezét -, és mert ha én nem lennék kivel beszélgetnél? - rebegtette meg a pilláit s mikor nem válaszoltam felnevetett. - Csak vicceltem baby, tudod, szeretlek - küldött a levegőben egy puszit. Egy gyenge mosollyal megráztam a fejem.

Én és ő annyira különbözünk.. még se cserélném le senkire... meg amúgy is, bármennyire is fáj, igaza van. Gátlások közé vagyok zárva, sokan szerettek volna a barátommá válni, de mindenkit ellökök magamtól. Az osztályommal is csak köszönő viszonyba vagyok, Kibumot pedig csak azért viselem el, mert régóta ismerem, tizenöt éve, hogy pontosabb legyek és így se szeretem ha megérint.
El nem tudnám mondani mennyiszer próbáltam letörni magam körül a magas falakat amik börtönként funkcionálnak, ám sose sikerült. Most pedig csak ülök egy helyben, úgy érzem semmi sem tud megmenteni. Szar bele gondolni abba, hogy így kell leélnem az életemet, hiszen senki se bír megtörni...