[FEJEZET 017]

              Hazug vagy Kibum, te utolsó hazug köcsög ribanc! Utállak, gyűlöllek, szétkaplak. Itt tömeg van! Olyan sokan vannak, hogy hányinger kerülget. Ez a nyomorék meg csak vidáman vigyorog. Pofám leszakad ettől a gyerektől.

Egy pillanatra behunyom a szemem és megrázom a fejem. Menekülni amúgy se tudnék, ez az ördög addig könyörögne nekem míg feladnám és őszintén semmi kedvem hallgatni a nyávogását, már pedig amikor vásárol valami miatt mindig nyafog. Érzem jó napom lesz.

Faarccal követem a szőkeséget, nem igazán érdekel mit akar magának venni. Az első bolt ahová betérünk tiszta fancy volt, alig pár ember ólálkodott bent, meg két öltönyös férfi állt a termékek mellett a fene se tudja miért. Legfőbbként táskákat láttam, meg pár undorító ruhadarabot, miért akarna bárki is ilyet felvenni, túlságosan is ki vannak csicsázva.

Velem ellentétben legjobb barátomnak csillogtak a világosbarna szemei. Óvatosan kezébe vett egy hátizsákot, körbeforgatta mint ha az árát keresné. Beharapta az ajkait segítség kérően nézve rám.

- Mi az? - kérdezem zavarodottan.

- Szerinted megvegyem? Van otthon egy ehhez hasonló szűk gatyám, ahhoz tök jól menne.

- Bummie.. egy gatya miatt akarsz venni egy egész hátitáskát? Értelmetlennek látom, és szerintem csúnya.

- Nekem tetszik. - Akkor mi a francért kérdezel engem.. Csücsörített még is vissza rakta utána felemelt egy másikat. - Na és ez?

- Olyan ronda, menten elhányom magam. Neon zöldet és rózsaszínt ki vesz fel?

- Én? - fújta fel az arcát. - Megveszem - villantotta ezer wattos mosolyát.

Na tessék, elmondom a véleményem de pont szarik bele és saját fejét követve azt vesz amit akar.

Ahogy a pénztárhoz állunk a nő egy kedves mosollyal átveszi a terméket, beolvassa, a szemem pedig automatikusan a képernyőre vándorol.

Hogy.. tessék?

Biztosan káprázik a szemem.. Hogy az igazat megmondjam így sose voltam Kibummal vásárolni, mármint persze, élelmiszer boltba elmentem vele max. S maga a tény, hogy ezt a kis övtáskát 1500 dollárért megveszi egy kicsit durva.

Tudom mennyire elkényeztetik a szülei, ám kötve hiszem hogy szüksége lenne ilyen dolgokra méghozzá méreg drágán.. eh.. gazdag emberek dolgai. Ettől függetlenül nem ítélem el, ha ő ettől jobban érzi magát vagy értékesebbnek jó neki, legalább boldog.

- Ennyi? - érdeklődöm. - Most már mehetünk?

- Francokat! Cipőt kell néznem.

- Bum, annyi cipőd van mint égen a csillag! - fintorodok el. Viccen kívül, ez a gyerek minden nap új cipőben szambázik be, még egyszer se láttam kétszer egy lábbeliét se.

- De kell valami ehhez a táskához. - Éés.. itt a nyávogás.. Mennyire tudtam hogy ezt nem fogom megúszni.

- Nekem aztán tök mindegy - vonogattam a vállam.

 Amint kiléptünk abból az elképesztő drága boltból elkapott az undor a sok embertől.. A levegő is olyan rossz, keverednek az illatok a szagokkal, fogalmam sincs hogyan bír valaki ilyen helyen dolgozni és még el is viselni ezt az egészet.

Én már húsz perc után sírva rohannék.. most is azt tenném, csak Kibum miatt fogom magam vissza. Hallgatni a megállíthatatlan szófosását a semmiről az egyik legszórakoztatóbb dolog tud lenni számomra.

Épphogy csak belépünk a cipőboltba egy ismerős alakot látva megáll a szívem. Először nem akarom elhinni a tényt, ám tényleg ő az. Mr. Park.

Csak egy teljesen más formájában. Vörös haja nincs felzselézve, homlokába lógnak rakoncátlan tincsei, most nem öltöny öleli körül feszes izmait..

Esküszöm így kicsit se néz ki tanárnak, inkább egy fiatal felnőttnek aki még nem találta meg a helyét a világban ezért minden lehetőséget megragad..

Elmosolyodnék a látványán ám abban a pillanatban egy gyönyörű nő jelenik meg mellette s egy szerelemmel teli indulattal megcsókolja..

[FEJEZET 016]

         Ahogyan ott állt felettem és aggódó szemekkel vizsgált totálisan elvette a lélegzetemet. Nem zavart ahogy szinte a pofámba nyomta a kezét, viszont féltem elfogadni, ám bunkósság lenne elutasítani, még se tudom rá venni magam, hogy tenyeremet az övébe csúsztassam ezért magamtól felállok.

- Sajnálom, nem figyeltem - hajoltam meg illedelmesen.

- Mit csinálsz itt órák után? - hagyta figyelmen kívül a bocsánatkérésem. Ch.. bunkó.

- Tanultam - motyogtam. - Mr. Park...

- Igen?

- A rajzzal kapcsolatban.. teljesen véletlen volt, néha random embereket rajzolok le é-és - eh most mit mondjak? - Bocsánat, többször nem fog megtörténni - haraptam be alsó ajkamat. - Remélem még mindig van lehetőségem a külön órákra önnel - nyeltem nagyot. Kérlek ne utasíts el.. Segíts nekem, szükségem van rád.

Egy ideig csak meglepetten pislog végül elmosolyodik.

- Én szívesen segítek, BaekHyun, viszont akkor együtt kell működnöd, nem vagy te buta csak egy kis löketre van szükséged. Akkor hétfőn órák után találkozunk. Vigyázz magadra - nyúlt felém s hirtelen mozdulattól becsuktam a szemem. Éreztem ujjai átszántottak tincseimen miközben összeborzolja, majd tovább is ment. Sokkosan álltam egy helyben, ahol megérintett most ég a bőröm.

Fejemre tettem a kezem és az ajkaim felfelé kunkorodott. Nincs undor.. nem érzem azt a furcsa hullámot a gerincemen, ez most más. Azért azt se mondanám, hogy kellemes, inkább furcsa.

Biztos vagyok abban, hogy ChanYeol a megmentőm és nem fogom magamtól eldobni a lehetőséget.

Sokkosan lépdeltem ki az iskolából egy hatalmas mosollyal az arcomon, ha valaki kívülállóként rám pillant tuti hülyének nézne, de nem érdekel, nagyon boldog vagyok és semmi nem ronthatja el a kedvem.

A telefonom hangos csörgésére megrezzenek, kiveszem a műszert a farzsebemből és pánikolva beharapom az ajkam.

Félve felvettem.

- Byun BaekHyun! - jött a mobilból Kibum mérges hangja. Upsz. - Hol vagy? Már húsz perce várok! - dühöng.

- Még a suli előtt állok - motyogom zavaromban.

- Akkor szedd össze magad és hord ide a nagy segged, tudod milyen kínos itt egyedül ülni?

- Sajnálom, sietek - kezdek el rohanni miközben leteszem. Ah, hogy felejthettem el Bummiet? Nem vagyok százas.

A hideg teljesen lefagyasztotta a lábam mire odaértem a cukrászdához, ahogy lihegtem a meleg leheletem látszott a hidegben.

Ahogyan beléptem a meleg átölelte a testem, egyből Kibumot kezdtem keresni a szemeimmel. Ott ült a sarokban, tipikusan csücsörített ezzel mutatva mennyire mérges. Lehajtott fejjel közelítettem meg majd leültem elé.

- Mi volt annak az oka, hogy késtél? - fonta össze az ujjait az asztalon.

- Mr. Parkal volt külön órám.. - vonogattam a vállam. - De ezt te is tudod.

- Aha.. annak vagy harminc perce vége - duzzogott. - Ezért kifizeted a kávém és az epertortám, akkor megbocsátok.

- Pff, legyen - forgatom meg a szemem.

- Király - tapsolt vidáman. - Na és milyen volt?

- Jó.. nagyon jó - túrok bele a hajamba emlékezve az érintésére.

- Örülök, hogy végre a talpadra álltál, büszke anyává teszel.

- Anyává?

- Igen, néha úgy érzem én vagyok az ommád és meg kell óvjalak minden fennálló veszélytől - bólintott magabiztosan.

Mondjuk ebben a kijelentésében nincs hazugság, sokszor úgy érzem hogy az egyik szülőmmel vagyok, természetesen ez nem rossz dolog, hiszen tényleg vigyáz rám amiért nem lehetek ennél hálásabb.

- Baek baby - csettintett felhívva ezzel a figyelmem.

- Hm?

- Holnap ráérsz? Szeretnék vásárolni menni és nincs kedvem más társaságához.

- Öh.. ráérek, de-

- A tömeg... nyugi, olyan helyre megyünk ahol kevesen lesznek..

- Akkor oké..

[FEJEZET 015]

         Két hét telt el a rohamom óta és mit ne mondjak, fáj a szívem. Az elmúlt napokban hihetetlen sokat sírtam, egy medencét fel lehetett tölteni sós könnyeimmel.

Az oka ennek pedig nem más mint Mr. Park, az új angol tanárunk. Mikor a kórházból kijöttem másnap már mentem is iskolába. Bocsánatot akartam kérni a hirtelen kirohanásomért és hogy letöltöm a büntetést, de ignorált.

Az óráin rám se hederített, és azon a napon különóránk lett volna, így mikor nem jelent meg összetörtem. Elbaltáztam a lehetőségemet, míg ő csak segíteni próbált, én eltoltam magamtól. Szidom is magam emiatt minden nap.

Mindenki aki szeretne nekem valahogyan segíteni hátat fordítok és pontosan ezért állok egy helyben nem tudván merre menjek.

Attól függetlenül hogy tudtam nem fog bejönni a termünkbe órák után még is vártam.. néha három óráig vártam míg el nem zsibbadt a fenekem és könnyekbe fulladozva mentem haza.

Kibum nem sejtett semmit, azt hiszi már elmondtam Mr. Parknak mindent.. De jobb ez így..

Még is rohadtul fájt ahogyan kerülte a tekintetem, már nem mosolygott rám, nem kérdezte tudom-e a választ, ha tudtam is és felemeltem a kezem mást szólított.

Megértem, hiszen mit gondolhat rólam? Hogy egy segg hülye ember vagyok aki sír minden apróságon ennek tetejében tanárokat rajzolgatok tanulás helyett. Ebben végül is hol a hazugság? Mondjuk Mr. Park az első tanár akit megalkottam papírra, bár ez nem változtat a tényen.

Egy utolsó esélyt szeretnék, túl sokat kérek ezzel? Normálisan akarok élni, tudni milyen a szerelem, a normális barátság.. az amikor nem félek kimenni a tömegbe. Moziba is olyan jó lenne elmenni, undor nélkül ülhetnék le valaki mellé. Az esélyem Park ChanYeol.. Fogalmam sincs hogyan segítene, de tudni akarom, az se érdekel, hogy családja van.

Megpróbálok ma utoljára bent maradni, és ha nem történik semmi.. akkor lehajtott fejjel fogom elfogadni a szörnyű sorsom, miszerint nekem nem jár a normális élet.

Mivel péntek van nincs sok időm, bár Kibum azt hiszi külön órára megyek rajz után, ami negyvenöt percig tart, ez nem jelenti azt, hogy nem fogunk elmenni a szokásos helyünkre. Max kisírom neki a lelkem.

Ugyan úgy felültem a padra és a lábamat lóbáltam közben egy random zenét dúdoltam ami beleragadt az agyamba. Kinéztem az ablakon és elfintorodtam. Már megint esik a hó. Jó egem, én mennyire utálom a havat és minden hideg nedves dolgot. Ötletem sincs hogy néhány embernek hogy lehet kedvenc évszaka a tél.

Például Bummie múltkor egy szál pólóban sétálgatott miközben esett a hó! Mikor megláttam engem rázott ki a hideg és ráparancsoltam, hogy azonnal vegye fel a kabátot, de azt mondta melege van..mínusz tíz fokba még is hogy a picsába lehet valakinek melege? Megjósoltam, ő egy űrlény! Egy nap majd arra kelek, hogy éppen eszi a lábam...

Túl sokat gondolok bele..

Na nem baj majd felmelegítem magamat egy jó kis forrócsokival.

Amilyen csönd van az osztályteremben a falon lévő óra idegtépően ketyegett, az agyamra megy, mint ha csak gúnyolódna rajtam, hogy 'igen az idő gyorsan száll, ChanYeol pedig úgy se fog jönni.' Bassza meg, tudom! Tudom, hogy nem jön, valószínűleg már rég hazament a családjához.. Aish, teljesen megőrültem.

Már csak öt perc.. és az arcom ismét nedves.. Buta, buta, buta Baekhyun! Egy utolsó pancser vagy..

Hanyagul vállamra dobta a táskám, teljesen letört kedvel vonultam ki a teremből, a fejemet mélyen lehajtottam. Felgyorsítottam a sétámat, ám valami erősnek - bizonyára a falnak - neki mentem, ezzel elérve hogy seggre essek. Ez jár annak aki nem néz maga elé. Hangosan szipogni kezdtem a fájdalomtól.

- Jól vagy? - Megugrottam a hirtelen kérdéstől, felemeltem a fejem...

ChanYeol aggódva pillantott le rám, kezét nyújtva felém.

Elmosolyodtam..

Köszönöm az esélyt.

[FEJEZET 014]

         Miért nem tudom kinyitni a szememet? Valaki leragasztotta volna? Jézus, mi van akkor ha nyitva van, de megvakultam?! Soha többet nem láthatok? Így hogyan fogok rajzolni? Abba bele fogok halni.. Eish, csak látni akarok..

Az tuti, hogy a kórházban vagyok, biztos elkapott megint a roham.. és ez nem az első eset hogy itt kötök ki.. ja csak egyszer egy ilyenbe fogok belehalni.

Ahogy a távolba meghallottam valakit beszélni nagy nehezen felnyitottam a pilláimat, egy pillanatra minden homályos volt, viszont egy idő után kitisztul a látásom. A lábamon éreztem valami furcsa súlyt, lenéztem. Kibum terült el rajtam. Egyből mozgatni kezdtem a járó végtagjaimat ezzel felébresztve az alvó szöszit, amint észrevette hogy ébren vagyok meghátrált.

- A frászt hoztad rám Byun - emelte drámaian kezét mellkasához. - Megint rohamot kaptál, mi történt?

- Semmi - ráztam meg a fejem, nem akarok emlékezni Mr. Park érintésére.

- Semmi a nagy frászt. Argh, egy pillanatra se hagyhatlak magadra!

- Sajnálom, hogy gondot okoztam - hajtottam le a fejem.

Biztosan elege van már belőlem, hiszen mindig mikor egy nagyobb rohamom van és ebbe a kórházba hoznak, tudják Kibumot kell hívni, nem a szüleimet. Nem szeretnék nagyobb teher lenni a számukra, eddig pedig a szöszi szívesen segített, ám egy idő után neki is elég lesz.

Mihez kezdenék nélküle?

Tudom, ezt mind azért teszi mert egyszer miatta kerültem ide és olyan bűntudatot érzett, hat hónapig minden nap bocsánatot kért, természetesen kicsit sem haragudtam rá. Sose tudnék, még akkor sem ha ő már csak sajnálatból van mellettem.

- Nem okoztál gondot, inkább csak egy kisebb szívrohamot. Most pedig mond el mi történt.

- Nem emlékszem - hazudtam. Én.. most tényleg hazudtam életemben először a legjobb barátomnak aki mindenben mellettem áll? Biztosan nagyon beütöttem a fejem.

- Kibum vagyok, nem hülye - horkantott. - A büntetésnél történt valami, igaz? Így is ki voltál, Mr. Park be ment hozzád és jobban rád ijesztett? - billentette oldalra a fejét. Ezt meg még is.. YAH! Olvas a fejemben? Őszintén nem lepődnék meg ha kiderülne hogy egy űrlény elrejtett szuper erőkkel, és csak azért jött a földre hogy kiismerje az embereket utána pedig megöli az összeset. - A némaság beleegyezés... mit mondott?

- Megkérdezte miért nem figyeltem.

- Az rohadt kevés ahhoz, hogy ilyen állapotba kerülj. Franc, miért ismer ennyire?

- Megérintett..

- Hogy mi van?! - állt fel egyből. - Mi az hogy megérintett? Molesztált téged, bántott va-vagy - pánikolt egyből.

- Nem... csak rá tette a kezét a vállamra, én megijedtem és elfutottam.

- Ahh~ - fújta ki hosszasan a levegőt. - Már kész voltam gyilkolni érted - szorította ökölbe a kezét és elkezdett a levegőbe bokszolni. Muszáj voltam felnevetni aranyosságán. - Ne nevess, komolyan gondoltam - vágta csípőjére a kezét miközben csücsörített.

- Mindent túldramatizálsz, édes vagy. - Ha nem undorodnék az érintésektől biztos agyoncsipkedném a pofiját.

- Aish.. mivel túl beszari vagy elmondani neki mi a bajod, majd én megteszem.

- Ne! - ellenkeztem. Kérdően biccentett. - Megteszem én.. eskü. - Ha elmondja Mr. Parknak, akkor soha többet nem fog hozzám közeledni azt pedig nem szeretném. Ha tényleg ChanYeol a kulcs a problémáimra nem fogom csak úgy hagyni, hogy ez a lehetőség elússzon a szemem előtt.

- Tuti?

- Igen - bólintottam magabiztosan.

- Legyen.. szólok az orvosoknak hogy felébredtél.

- Kibum...

- Igen? - pillantott rám vissza.

- Köszönöm.

- Nincs mit - kacsintott és azzal kiment a szobából.

[FEJEZET 013]

      Unottan lóbáltam a lábamat, igen, lehet kicsi vagyok, de azért a lábam leért, ám mivel a padon ülök anélkül mozgattam őket, hogy beakadnának.

Már eltelhetett tíz perc a büntetésből és ha jól vagyok informálva akkor negyven percig tart.. mondjuk ilyenkor egy tanárnak nem kéne velem lennie?

Nem mint ha érdekelne, úgy se fogok innen felkelni, túl lusta vagyok, pedig magamat ismerve ellógnám.. Csak Mr. Park adta a büntit és az ő szavainak nem állok ellent.. Ez így most.. nagyon furán hangzott..

Hagyjuk, meg se fordult a fejemben.

- Hah, szóval itt vagy. - A hirtelen hangra meglepetten emeltem fel a fejem. Mi a franc, ez valami ninja? Meg se hallottam ahogy bejött, a frászt hozta rám.

A lustaságom egy pillanat alatt eltűnt, lemásztam az asztalról és kényelmetlenül álltam egy helyben. Mr. Park neki dőlt a falnak, egyik kezével a zsebébe nyúlt és előszedett egy papírt..

Ne... ne mond, hogy..

- Az lenne a kérdésem BaekHyun, hogy miért rajzoltál le? - dobja fel a gyűrt lapot ami egyenesen vissza esett a tenyerébe.

Lassan megnyaltam kiszáradt ajkaimat, kinyitottam hogy beszélni kezdjek.. még is, egy szó se hagyta el a torkom.. ott ragadtak, nem akartak mutatkozni, a saját szavaim is féltek Mr. Park reakciójától.

Megrántottam a vállam, pedig tudom ez nem elég válasz neki, magyarázatot akar amit nem adhatok meg neki.

- BaekHyun. - Ne mond ki a nevem ilyen tónussal. - Nem leszek mérges, csak mond el. - Komoly arcáról lecsúszott a tekintetem a gyűrűjére. 'Ő egy házas férfi, Baek.' Csengett Kibum hangja az agyamban. Igen, tudom!

Tudom hogy foglalt és örülök amiért megtalálta élete szerelmét, a párját aki a legszebb mosolyt csalhatja az arcára.. én csak.. magam se tudom mi folyik le bennem, fogalmam sincs miért dobog úgy a szívem mint ha lefutottam volna a maratont, miért reszketek úgy mint ha leöntöttek volna hideg vízzel..

És nem tudom most miért eredtek el a könnyeim.

Elakartam kerülni, hogy meglássa, ezért rögtön meghajoltam.

- Bo-bocsánat amiért nem figyeltem a-az óráján, Mr. Park. Többször nem fog megtörténni - mondtam halkan de érthetően.

- Nem ezt kérdeztem. - Szinte látom magam előtt ahogyan zavarodottan összevonja a szemöldökét. - Miért rajzoltál le? - a cipője kopogni kezdett. Jaj ne, most közeledik, vagy kezd kifogyni a türelméből?

- Sajnálom - motyogtam.

- BaekHyun.. - hirtelen éreztem meg két meleg tenyeret a vállamon. A levegő bennragadt a tüdőmben, miközben felnéztem rá. Mi ez? Mié- oh.. és itt jön az undor.

- Ne haragudjon - zokogtam el magam, felkaptam a táskám, figyelmen kívül hagyva kiáltását szaladtam el.

El se hiszem.. megérintett. Ott tartotta a kezét a vállamon.. Hatalmas kezei vannak, védtelennek éreztem magam egy pillanatra.. Nem, ez lehetetlen, igaz? Miért pont ő lenne a szabadulásomra a válasz? Azt se tudom kicsoda ő.

Ötletem sincs kicsoda valójában Park ChanYeol.. még is.. arra ez egy másodpercre megindult bennem valami az undor előtt.. féltem és egyben biztonságban éreztem magam... ettől függetlenül kell lennie egy értelmes magyarázatnak.

Amit érzek az nem szerelem, jó.. sose voltam még szerelmes, aligha hiszem hogy valaha is leszek.. meg, miért lennék már az? Mint már említettem, nem is merem őt.

Akkor miért rajzolgatom? Miért minden második gondolatom szól róla, miért vagyok ideges ha a közelemben van? Ő lenne... az út amit már mióta keresek? És ha igen, miért pont Mr. Park... Családja van az istenit! Ennek tetejében a tanárom is..

Még is hogy a fészkes fenébe tudna segíteni a falaim lebontásába, ha már foglalt? Még baráti viszonyba se lehetnénk.

Ezek a kérdések bombázták meg az agyam, a lábaim hirtelen feladták a szolgálatot, éreztem ahogyan a testem a földön csapódik és mielőtt minden elsötétült volna egy gondolatom volt..

Park ChanYeol...

[FEJEZET 012]

           A mosdóban lévő tükörbe nézve rájöttem mekkora egy lúzer vagyok. A sírástól elfolyt a sminkem és pirosas lett minden a szemem körül. Csodálatos.. és még vizes is vagyok, mert valahogy le kellett magamat nyugtatnom ezért megkértem Kibumot locsoljon rám vizet, most pedig úgy nézek ki mint egy ázott kutya. Egy zsebkendő segítségével letöröltem a könnyeim által okozott fekete csíkokat, pár levegő vétel után úgy éreztem most már jól vagyok.

A szöszi visszament a terembe, hogy elnézést kérjen a nevembe is, de ez nem azt jelenti hogy ez felment az órák utána bennmaradástól... Meg is érdemlem.

Készültem kilepni a mosdóból mikor a valóság arcon csapott.. Mr. Park ugye... egyből kidobta a kitépett lapot? Nem nézte meg, hiszen miért érdekelné? Vagy mi van, ha nem dobta ki és valamikor még is rá vet egy pillantást? Akkor lenne hivatalosan is vége az életemnek.. Talán megkérhetném, hogy adja vissza... ja ezzel egy probléma akad. Gyáva vagyok.. Vagyis lehet az irodalom tanárnak simán visszapofázok, de az egy idióta.. Mr. Park pedig ijesztő.

Valahogy vissza kell szereznem azt a fránya lapot! Esetleg kérhetném Kibumot.. eh, amilyen kis kíváncsi rögtön lecsekkolná a rajzot.

Lehet csak túl dramatizálom.. sőt, biztos, az a papír már a kukában lapul.

Ezt mondogattam magamban, elhitettem magammal miszerint nincs semmi baj így visszaindultam - természetesen megvárva míg kicsöngetnek. Az első aki kilépett a teremből Mr. Park volt, egy pillanatig csak bámult utána egy fejrázással tovább állt.

Eh, most utálhat nagyon. Ennyi Byun, elástad magad az angol tanárnál, ezután külön órákat se fog adni, miért pazarolná az idejét rád, hiszen biztos van családja.

Oh, el is felejtettem... ő házas.. Egy házas férfit rajzolgattam? Valaki verjen fejbe.

- Most már jobban vagy? - lépett elém Kibum.

- Aha - billentettem oldalra a fejem amire elmosolyodott.

- Szerintem Mr. Parkot elfelejtették informálni a problémáddal kapcsolatban - gondolkodott.

- Tényleg? Azt a.. a neved lehetne SherBum - forgatom meg a szemem.

- Olyan vagy - biggyesztette le az ajkait. - Amúgy - lépett közelebb hozzám amitől rögtön elfintorodtam. - YAH! Hagyd el a pofavágásokat. Aish szörnyű vagy. Megígérted, hogy figyelsz az óráján, mi történt?

- Őszintén Bummie, ha olyan segg hülye lennél és látnád amit én! Majdnem az egész szöveg halandzsa volt a számomra, főleg a hiányzó szavak nélkül - tettem karba a kezem.

- Azért van a retkes szád, hogy kérdezz Byun BaekHyun! Ő pedig azért tanár, hogy segítsen, ha csak ülsz és nézel ki a fejedből nem fog menni. Tizennyolc éves vagy, állj a lábadra, hord magad Mr. Park elé, kérj bocsánatot, mond el a problémád, biztos meg fogja érteni, nem olyan szemét. Sőt a kilencedikesek imádják, mert hihetetlen mennyiségű kedvesség szorult belé.

- Néha nagyon utállak, Kibum - puffogom felfújt arccal.

- Én is szeretlek. Mivel órák után bent kell maradnod és szörnyű barát vagyok, nem várlak meg - dobott a levegőben egy puszit. - Most mentem.

- Ha? Hova mész? - pislogtam elveszetten.

- Vannak más barátaim is baby, nem hanyagolhatom el őket - intett kacsintva.

- Ribanc - pusmogom magamnak.

- Hallottam ám - kiálltja nevetve. Az ajkaim felfele kunkorodnak, ám amint meglátom, hogy a szöszi egy hatalmas vigyorral ráugrik egy rózsaszín hajú fiúra elkomorodom.

Nevetni kezdenek valamin miközben mások is csatlakoznak.. Bárcsak... én is ott lehetnék, bárcsak tudnék olyan felszabadult lenni, mint ők.

Míg az egyik oldalam azt kiáltja jó ez így, legalább senki nem tud bántani, addig a másik felem már menni akar.
Valahogyan le kell döntenem a börtön falakat.

Megtalálom rá a megoldást, kerüljön amibe kerül.

[FEJEZET 011]

        Az ajkamat harapdálva próbáltam felfogni a teljes szöveget amit Mr. Park írt fel pár perce. Azt mondta könnyű szavak hiányoznak belőle... legalább annyi segítséget adhatna milyen betűvel kezdődik... ez így túl felhős. Említettem már, hogy hülye vagyok? Remek.

Lehet Kibum mellettem ül, de mivel a padok nagyok teljesen ki vagyunk húzódva a szélére, amúgy is rossz a szemem, ami pedig még lehetetlenebbé teszi a lesésemet, hogy a karja takarja a füzetét. Áruló... legalább kicsit segíthetne.

Utoljára szétnézek az osztályban, mindenki erősen fókuszál, nem meglepő, a szöveg nagyon hosszú, még azok is szenvednek vele akiknek jól megy a tantárgy. Szemem Mr.Parknál áll meg.

A tanári asztalnál ült és valamit nagyon írt egy lapra, gondolom sulis cucc. A tekintetében még mindig ott ült a szomorúság, vissza kell magam fognom attól, hogy megkérdezzem jól van-e. Általában pont nem érdekel min mennek keresztül az emberek, de Mr. Park más.

Úgy érzem ő egy kedves személyiség és nem érdemli meg a szenvedést...

Miket beszélek, még mindig nem ismerem.

Hevesen megrázom a fejem és inkább rajzolgatni kezdek.. amúgy se tudok mit kezdeni a feladattal ha nem segít senki se. Talán lerajzolhatnám oldalról Kibumot.. mint ha nem tettem meg volna többször is, de olyan szép arca van, ki kéne tenni mindenhova-! Vagy inkább ne, egy idő után félnék és összezavarodnék hogy mindenhol ott van.

Ahogy csináltam a vonalakat szembesültem a ténnyel, hogy megint Mr. Park szomorú tekintete néz vissza rám a lapról.. bárcsak közelebbről is megnézhetném az arcát, tanulmányozva minden kis bőrhibáját, akkor tökéletesíthetném a művemet.

Emlékszem - oké ez viccesen fog hangozni -, mikor minden részletét megakartam állapítani Bummienak, a szobámban voltunk, ő a széken ült én pedig az ágyamon és egy távcsővel vizsgáltam bőrét. Mikor erre gondolok mindig elmosolyodom, milyen gáz lett volna ha anyu vagy apu ránk nyit.. biztos totál hülyének néztek volna.

- Megkérdezhetem mit csinálsz, BaekHyun? - Mr. Park mérges hangja zökkentett vissza a valóságba.

- É-én csak- takartam le a rajzot.

- Te csak? -  közeledett a padunk felé.. oh.. ne, ne jöjjön közelebb! Senki sem informálta, hogy nem viselem el az embereket közelembe? Szerinte a legjobb barátom csak a vicc kedvéért szorul ki a pad szélére? - Már megint nem a feladatra figyelsz.

Ahogyan csak egy tárgy választott el tőle és a magas alkatával lenézett rám pánikolni kezdtem. Kérem menjen hátrébb Mr. Park.

- Mutasd a füzeted - mondta parancsoló hangon. Megcsóváltam a fejem.. pontosan erre értettem, hogy nem ismerem az angol tanárt, fene se tudta hogy ilyen ijesztő is tud lenni. Érzem ahogyan a füzet kicsúszik a kezem alól. Tányérméretűre kerekednek a szemeim.

Ne, ne, ne nézd meg!

- Rajzolgatsz az órámon? Nem meglepő, hogy nem tudsz angolul - tépte ki a lapot és összegyűrte. - Órák után bennmaradsz - csóválta a fejét csalódottan.

Bekönnyesedtek a szemeim, a levegőt a számon keresztül vettem, Kibum rögtön reagált, tudta ki fogok futni az osztályból, azzal is tisztába volt hogy elfogom sírni magam, mert megragadta a csuklóm ami csak rondított a helyzetemen és kivezetett a teremből, amint kiértünk kitéptem magam a szorításából, kezemet mellkasomhoz emeltem.

- Nyugodj le, BaekHyun - suttogta. - Baby Baek, így megint kórházba fogod végezni, emlékszel milyen szörnyű volt? - Bólogattam hangosan szipogva.

- Megijesztett - törölgettem a könnyeim.

- Tudom -  sóhajtotta, teljesen tehetetlennek érezve magát velem kapcsolatban.

- Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért nem lehetek normális? - Minden egyes ilyen kitörésem után olyan mint ha részecskéket tépnének ki belőlem, így tönkre fogok menni. A lábaim felakarták adni így egyből a falnak támaszkodtam próbálva lenyugtatni magam, közben folyamatosan Kibum szeplős arcára figyeltem.

Remek, egyszerűen remek, most már Mr. Parktól is jobban fogok irtózni... pedig teljesen igaza volt, ahelyett hogy figyelnék, rajzolgatok..

Meg vagyok átkozva.